Miután 2010 óta Orbán Viktor a miniszterelnök, s miután az ország közjogi berendezkedése nyomán a végrehajtó hatalom kiemelt szereppel bír a nemzet vezetésében, kénytelenek vagyunk a kormányfő szavaiban keresni azt az eszményt, amelyből feltárulhat előttünk a saját jövőnk. Ha kell, hát a Centenáriumi Turulszobor avatására is követjük Sátoraljaújhelyre.
A trianoni centenárium passzátja alaposan elragadta a kormányfőt, már nem egy demokrácia átmenetileg hatalmat gyakorló politikai vezetőjeként látja és láttatja önmagát, hanem a nemzet történelmének értelmet adó váteszként. Nem is tudja, mennyire igazat mond, ha nem is úgy, ahogyan gondolja: alaposan megtapasztaltuk már a magyar kálvária stációinak fájdalmait, mégis újra és újra elveszejtjük magunkat a keresztutak pókhálójában. De éppen mert őrizzük a stációk fájdalmát, itt oldalba kell bökjük a kormányfőt: háttal áll a történelemnek, amikor egy sámán szívével látva keresi a Teremtő vezérlő akaratát, látja a nagy sztyeppe vándorló népeinek eltűnését a történelem porfelhőiben. Miközben mi, magyarok se el nem tűnünk, se oda nem veszünk, hanem a népek tengerében „különálló minőségünket megőrizve”, hazát alapítva, ezredéves államiságunkban meghallva Isten igéjét „megmaradunk”.
Bökdössük a kormányfőt, ennek a „különálló minőségnek” a megmaradása derék dolog, de csak a Feszty-körképről fújja rá a port újabb kavargó stációkra, amiknek nem tennénk ki a túlélés reményét. Túl sok volt a stációkból, nem akarunk újabbakat járni, csak mert a nemzet sámánja úgy látja jónak. Egy olyan korban, amelyben erre semmi és senki nem kényszeríti.
„Semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség” – mondja a sámán. Mert sehol ez „a fundamentum”, amelyen a hazának állnia kellene. Alázat helyett feneketlen gyűlölség van, ami emlékeztet rá: a magyar nemzeten bizony fog a golyó, a kardvas, hogy szörnyű ára volt az egyenes deréknak, ha egyszer leverték a lábáról. Voltunk szinte német tartomány, török vilajet, szovjet tagköztársaság, mert hittünk a látnok sámánoknak, akik a történelem magasából akarták láttatni a jövőt, pedig maguk sem láttak az orruknál tovább, s csak az ezredéves államalapító fensőbbségét tudták beleplántálni az óvodás lelkekbe.
Mi megmaradtunk, mert „a történelem igazságtételét a legnagyobb nemzetek sem kerülhetik el” – mondja a kormányfő. Pedig a történelemnek nincs igazságtétele. Ha volna, ülhetnénk ölbe tett kézzel, várva a magyarok teremtőjének intését. Akkor talán a kormányfő sem harcolna szüntelen.
Akkor nem akarná ugyanazt a nacionalista mézzel leöntött keserű pirulát lenyeletni a nemzettel, mint annyian, akik elültették bennünk a vak hitet a „mi fajtánk” különlegességéről, hogy Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni fog, hogy roppant mód felnövekedvén, Isten végtelenségébe emelkedünk.
Gyógyírt, vigaszt, reményt és biztatást akarunk csak. Nem Istent káromolva, az ő magasába jutni. Csupán oda, ahol a jövő értelmet nyer.