Trianon igazságtalan volt; de amit felváltott, az még inkább.
„Trianon” az érintettek és a nézőpontok bonyolult szövevénye. Több arca és többféle értelmezése is van, amelyek esetenként egymással szemben is állnak. A világ bonyolult; egy olyan ezer-ágú döntés, mint „Trianon”, végképp az. Ezért nem igaz, hogy csak egyféle értelmezése, egyféle igazsága van. Az alábbi fél-mondatok nem egymást kizáró antitézisek, hanem komplementáris – egyszerre érvényes, egymást teljessé kiegészítő – igazságok. Szakítva azzal a hamis általánosítással, hogy ha egy vitában nekem igazam van, akkor neked értelemszerűen nincs igazad.
1) A trianoni döntés a magyarokkal szemben több ponton igazságtalan volt, ugyanakkor a szomszéd népek szempontjából alapjában véve igazságos.
2) A győztes hatalmak részben a fejünk fölött döntöttek rólunk, ugyanakkor a háborúban vesztes országoknak mindig is tudomásul kellett venniük, hogy nem ők döntenek.
3) A trianoni határok kisebb-nagyobb módosításai igazságosabbá tehetnék számunkra a helyzetet, ugyanakkor sértenék a szomszéd államok érdekeit és igazságérzetét.
4) Nagy-Magyarország a magyar lakosság számára „otthonos” volt, ugyanakkor a nemzetiségiek számára nem igazán.
1) Történelmi előzmények
A szarajevói merénylet (1914. jún. 28.), azaz Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörökös meggyilkolása után – a német császár biztatására is – a Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel kezdetét vette a Nagy Háború (amelyet ma már – minthogy közben volt még egy – „elsőnek” nevezünk).
A továbbiak szempontjából figyelemre méltó mozzanat, hogy az antant (lényegében Anglia és Franciaország) már a háború elején odaígérte a szerbeknek a „Bánátot” azzal a feltétellel, hogy hadat üzennek az Osztrák–Magyar Monarchiának; majd később (amikor Románia is az antant oldalára állt) ugyanezzel a kikötéssel Erdélyt és Kelet-Magyarországot egészen a Debrecen-Szeged vonalig a románoknak.
Négy év háborúskodás után végül 1918 szeptemberében a Német Császárság vereséget szenvedett a nyugati fronton, október végén pedig a Monarchia hadserege vérzett el Itáliában. Ezzel a világháború lényegében befejeződött, bár fegyveres harcok még sokáig voltak. 1918. okt. 17.-én Tisza István a parlamentben bejelentette: „A háborút elvesztettük.” Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullott.
Ebben a vert helyzetben Magyarország a Belgrádi Egyezményben (1918. nov.) kénytelenségből hozzájárult ahhoz, hogy az antant-csapatok megszállják a demarkációs vonalakat. A románok – mint úgymond antant haderő – hamarosan meg is indultak, megszállták Erdélyt és vonultak tovább nyugat felé.
Közben Magyarországon megalakult és meg is bukott a Károlyi-kormány, majd a kommunista színezetű Tanácsköztársaság vette át a hatalmat. Eddigre az egész Tiszántúl a románok megszállása alá került, vagyis már olyan területeket is elfoglaltak, amelyeket még a későbbi béke-szerződés is Magyarországnak ítélt. Ugyanakkor viszont északon a Vörös Hadsereg Stromfeld Aurél vezetésével visszafoglalta a Felvidék számottevő részét. Ekkor a győztes hatalmak úgy rendelkeztek, hogy a Vörös Hadsereg vonuljon vissza a (kijelölt) határig, cserébe pedig a románok hagyják el a Tiszántúlt. A Tanácsköztársaság hadai vissza is vonultak (Stromfeld lemondott), a román csapatok azonban tovább nyomultak, s 1919. augusztus 3-án elérték Budapestet.
Magyarországon hónapokig teljes zűrzavar volt. Közben a győztesek dolgoztak a leendő békeszerződésen. A tárgyalásokra végül meghívták a magyarokat is, de – jellemzően a tipikus győztes-vesztes viszonyra – a magyar küldöttség vezetőjének, gróf Apponyi Albertnek csak akkor adtak lehetőséget arra, hogy a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt elmondhassa híres „védőbeszédét”, amikor a szerződés-tervezet már gyakorlatilag le volt zárva. Apponyi tehát hiába mondta el ékes franciasággal, s hiába sorolta angolul és olaszul is a jogos magyar érveket, ez már senkit nem érdekelt. Apponyi végül nem volt hajlandó aláírni a szerződést, így a bizottság március végén – lényegében dolga-végezetlenül – hazautazott.
A végleges szerződést Versailles-ban, a Nagy Trianon-kastélyban, magyar idő szerint 1920. június 4-én 16:32-kor írta alá a Magyar Királyság nevében – az akkor már a Horthy Miklós által nemrég kinevezett kormány képviseletében – Benárd Ágost (népjóléti és munkaügyi miniszter) és Drasche-Lázár Alfréd (rendkívüli követ). Ebben a szerződésben – ahogy ez a háborúk történetében mindig is így volt – a győztesek kijelentették, hogy Magyarország felelős a háborúban győztes államoknak okozott károkért.
2) Mi vezetett Trianonhoz?
Másképpen fogalmazva: Melyek Trianon eredő okai?
A témával foglalkozó történészek (pl. Romsics Ignác és Szakály Sándor is) egyetértenek abban, hogy A) az egyik fő tényező Magyarországnak a nemzetiségeivel való rendezetlen – lényegében rossz – kapcsolata volt; B) a másik a nagyhatalmi érdekek rajtunk való lecsapódása; de ezeken túl C) olyan tényezők is voltak, amelyekben – be kell látnunk – sajnos mi hibáztunk.
A) Nemzetiségeink
A Kárpát-medence és környéke évezrede soknemzetiségű. Szlovákok, szerbek, románok, törökök, osztrákok horvátok, bosnyákok, németek keveredtek itt évszázadokon keresztül (s keverednek most is). Ennek az eredménye pl. az is, hogy a magyarok ma genetikailag közelebb vannak szomszédainkhoz (szlovákokhoz, osztrákokhoz…), mint a honfoglaló magyarokhoz. S ebből következik az is, hogy a szerkezetét tekintve alapvetően finnugor nyelvünk szókészletében talán több a török (meg szláv, meg német stb.) eredetű szó, mint az ősi finnugor. (A török eredetű szavakat sokkal inkább még a honfoglalás előtti kapcsolatokban szereztük, mintsem a 150 éves török fennhatóság alatt.) A „milyenségünk” tehát egyértelműen a velünk együtt élő más népekkel való kölcsönhatásban alakult ki.
Minthogy a honfoglalás óta a magyarok alkotják a Kárpát-medencében a többséget, s a nemzetiségek a kisebbséget, a dominancia folyamatosan a miénk volt. Ezzel azonban hol jól, hol (s igen gyakran) rosszul éltünk. Tanultuk az iskolában, hogy a ’48-as szabadságharc úgy kezdődött, hogy a szerb Jellasics megtámadott minket. Persze a császári udvar biztatására és pénzéből, de nyilván nem véletlen, hogy a szerbeket már akkor fel lehetett biztatni a magyarok ellen. A már régóta az autonóm magyarok fennhatósága alatt élő kisebbségekben ekkorra szintén megfogalmazódott az önálló nemzeti lét igénye. A szerbek, románok és szlovákok már 1848-ban nyelvhatárok szerinti autonómiát követeltek, a horvátok pedig a magyarokéhoz hasonló önállóságot a Monarchián belül (amelyet aztán 1868-ban részben meg is kaptak). De ezeket az autonómia-törekvéseket az ország szabadságharc vezetői kezdetben kategorikusan elutasították. Csak ’49-ben, a bukás küszöbén kezdtek elfogadóbbá válni.
És látnunk kell, hogy ez a felsőbbségtudat – a „magyar szupremáciához” való ragaszkodás – később sem változott. Még a kiegyezés után, az 1868. évi nemzetiségi törvényben is ezt olvassuk: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”. (Ez a definíció kísértetiesen hasonlít Románia ma érvényes alkotmányának önmeghatározásához: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”. S ez az, amitől az ott élő magyaroknak elszorul a szíve. Mert az rendben van, hogy ők Románia állampolgárai; de az nem, hogy a román nemzet részei. Ezért írja Markó Béla is, hogy „a nemzetállam: rémálom”.)
A 19. század vége felé a nemzetiségeink nemzeti öntudata a hátrányos helyzetük ellenére (vagy részben talán éppen azért) odáig erősödött, hogy 1895-ben tartott kongresszusukon már „társnemzeti” státust igényeltek, és svájci mintára kantonizálni szerették volna Magyarországot.
Az 1800-as évek elején a „magyar szentkorona országai” lakóinak (ha a viszonylag autonóm Horvátországot nem számítjuk) még csak 37 százaléka volt magyar, de száz év alatt, 1910-re ez az arány 54 százalékra nőtt. Ebben nyilván szerepe volt a magyar lakosság primátusának, előnyösebb helyzetének is. Árulkodó – és mai szemmel (is) elfogadhatatlan – adat, hogy a nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől fokozatosan sorvadt.
A Magyar Királyság lakosságának százalékos összetétele az I. világháború előtti években (Horvátország és Szlavónia nélkül):
Magyarok 54,44
Románok 16,14
Szlovákok 10,65
Németek 10,42
Ruténok 2,54
Szerbek 2,52
Horvátok 1,06
Egyéb 2,19
Amikor tehát hadat üzentünk a szerbeknek, a lakosság majdnem felét önállósodni vágyó nemzetiségiek alkották, akiknek a politikai lojalitása is kérdéses volt. Masaryk és Beneš már a háború legelején (1914 őszén) önálló „cseh-szlovák” állam megalakításának a támogatását kérték az antant vezetőitől. A háború végén pedig a Monarchia kisebbségeinek emigráns politikusai egy kongresszuson deklarálták, hogy nem kívánnak többé a Monarchia keretei között élni. A jövő tekintetében tehát kikerülhetetlen szemponttá vált a nemzetiségeink – teljesen jogos – igénye az önálló államiságra.
Károlyi Mihály miniszterelnök („a magyar népköztársaság nevében”) 1918. decemberében meghirdette ugyan a nemzetiségek egyenjogúsítását: „Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő összes nemzetiségnek. Szabad demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból.” De már késő volt. Ugyanúgy késő volt ekkor a nemzetiségek felé való nyitás, mint 1849-ben.
S most sem tanultunk a „történelemből”. Tisza István ekkor is ragaszkodott a szavazati jog korlátozásához, mert úgy gondolta, hogy ez segít megőrizni a kisebbségekkel szembeni magyar szupremáciát. És a nemzetiségi követeléseket még akkor is elutasította, amikor kimondta, hogy „Ezt a háborút elvesztettük”.
Trianon egyik oka tehát az volt, hogy nemcsak a háborút vesztettük el katonailag, hanem a nemzetiségeinkkel való igazi megbékélést is erkölcsileg. Az már csak ráadás volt, hogy az úgyis elszakadni akaró nemzetiségek tagjait érthetően még tovább erősítette ebbéli szándékukban az anyaországuk.
B) Nagyhatalmi érdekek és stratégiai megfontolások
Két szempont játszott döntő fontosságú szerepet a trianoni döntéshozatalban:
1) Az Osztrák-Magyar Monarchiának nagyhatalomként meg kell szűnnie. Már csak azért is, mert a jelek szerint van esély arra, hogy a jövőben is a németek uszályába kerül, s együtt már komoly veszélyt jelenthetnének a francia (vagy akár az angol) érdekekre nézve.
2) Az új határok meghúzásában alapnak kell tekinteni a Wilson amerikai elnök által szorgalmazott elvet, a „nemzetek önrendelkezési jogát”.
Ez a „nemzetek önrendelkezése” elv kétélű fegyver. Amíg azt értjük alatta, hogy minden népnek, nemzetnek lehessen saját állama – „nemzetállama” – addig nemes és hasznos elv. De ha ezen túlmenve az is következik belőle, hogy a nemzetállam – magát egységesnek és oszthatatlannak tekintve – a saját nemzetiségeinek már nem adja meg az önrendelkezés jogát, akkor már veszélyes. Vagyis tiszta formában csak akkor létezhetne ez az elv, ha lenne nemzetiségi kisebbség nélküli állam. Ilyen viszont Európában valószínűleg nincs.
Láthatjuk is, hogy a valóságban bizony sok helyen eltértek ettől a wilsoni elvtől, s mindig megtalálták ennek katonai, gazdasági, közlekedési stb. indokát. Magyar szempontból ennek az egyik legfájdalmasabb példája az, hogy a szinte tisztán magyarlakta Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti sáv a határ túloldalára került. Sokan vannak, akik éppen ennek alapján tartják a trianoni döntéshozók wilsoni elvekre való hivatkozását „orbitális hazugságnak”.
C) Mi hibáztunk
A következmények szempontjából a legsúlyosabb probléma az volt, hogy „üresen” hagytuk a Partium nagy részét; értve ez alatt azt, hogy folyamatosan csökkent az itt élő magyarok aránya a románokhoz viszonyítva. Nagyobb volt a románok vitalitása, mint a magyaroké. A 19. század vége felé könyvek is megjelentek erről (Beksics Gusztáv tollából), amelyek jelezték, hogy Temes, Zaránd, Bihar megyében veszélyesen alacsony lett a magyar lakosság aránya (ld. a Teleki-féle „vörös-térképet”!), ezért mihamarabb magyarokat kellene ide telepíteni. De ez nem történt meg. Pedig még Bethlen István is (fiatal országgyűlési képviselőként, 1907) figyelmeztette az ország vezetőit, hogy a románok már csak arra várnak, hogy az ország keleti része „egy kedvező alkalommal a független román királysággal veszély nélkül egyesíthető legyen”.
Valamilyen értelemben az is rajtunk múlott, hogy amikor 1919-ben már folyt a békeszerződés kidolgozása, szinte állandóan olyan kaotikus volt a helyzet Magyarországon, hogy a győztes hatalmak nem is igen tudtak volna kivel tárgyalni.
Az is joggal föltételezhető, hogy 1920-ban a magyar békedelegáció előnyösebb pozícióból tárgyalhatott volna, ha a trianoni határ menti magyar területeket a magyar hadsereg tartotta volna ellenőrzése alatt. De magyar hadsereg lényegében nem (illetve alig) volt. A Délvidéket a szerbek, a Csallóközt a csehek, Erdélyt és a Tiszántúlt pedig a románok tartották megszállva. Pedig a határok végleges meghúzásában sok múlott a tényleges „birtoklási” helyzeten. Lengyelországban Piłsudski és társai szinte a nulláról olyan hadsereget szerveztek, amely helyi csatákkal számottevő korrekciókat harcolt ki, s így elérte, hogy az új határok közelítően megegyeztek a történeti lengyel állam határaival.
Károlyi naiv jóhiszeműsége, erőtlensége és feltétel nélküli béke-pártisága is sokat rontott a magyarok trianoni esélyein. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindez nagyon keveset számított a nagyhatalmi szándékokhoz képest, ezért igen erős túlzás azt állítani, hogy Trianonról Károlyi Mihály vagy Kun Béla tehet.
3) Igazságtalanság történt!
Magyarország elveszítette területének 67, lakosságának 58 százalékát. (Horvátország nincs benne ezekben az adatokban. Horvát-Szlavónia ugyan a „magyar szent korona országai” közé tartozott, de területi és részleges politikai autonómiát élvezett.) Súlyosbította a helyzetet, hogy az elcsatolt területeken élő kb. 7 millió román, szlovák, szerb stb. lakossal együtt 3,2 millió magyar is a határokon kívülre került. Nagy részük vagy a székely megyékben, vagy közvetlenül az új határok túloldalán élt. De mindenesetre az akkori kb. 10 milliós magyar lakosság 1/3-a „határon túli” lett. Függetlenül attól, hogy Trianonról kinek mi a véleménye, azt senki sem kérdőjelezheti meg, hogy ez olyan sokk volt a magyar társadalom számára, amit nem lehetett könnyű elviselni.
Mindenki érezte és átélte ennek az országcsonkításnak a fájdalmát. 1921-ben jelent meg először, de később többször is kiadták Kosztolányi Dezső szerkesztésében a Vérző Magyarország című antológiát. Ebben neves íróink és gondolkodóink írták meg érzéseiket erről a traumáról. Pl. Krúdy és Kosztolányi, Karinthy Frigyes, József Attila s a többiek.
Az látásmód kérdése, hogy valóban Trianon volt-e az ezer éves magyar történelem legnagyobb traumája, de az újkori magyar történelmi tudatnak kétségkívül a legneuralgikusabb pontja. Van olyan felmérés, amely szerint minden három magyar emberből kettő ma is igazságtalannak tartja a trianoni döntést. Kérdés, hogy ez mennyire hiteles adat, hiszen ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a lakosság igen nagy részének gyakorlatilag nincs tényszerű tudása Trianonról, s főleg nincs róla tények mérlegelésére alapozott véleménye. Vagy azért, mert az iskolában tanultakat már rég elfelejtette, vagy azért, mert nem tudja áttekinteni a kérdés bonyolultságát, ezért inkább nem is alakít ki róla véleményt, vagy egyszerűen azért, mert beleszületett ebbe a helyzetbe, s számára már ez a megszokott. S lehetnek végül olyanok is – köztük a sorok írója –, aki úgy látja, hogy Trianonról – éppen rendkívül összetett volta miatt – nem lehet „egy-szavas” véleményt mondani.
A „feldolgozhatatlan” traumák – s így Trianon – elviselésének egy pszichológiai megoldása a döntés igazságtalanságának örökös emlegetése. Ezt követte a Horthy-rendszer is. Már rögtön 1920-ban civil szervezetek pályázatot írtak ki a trianoni döntés elleni ima és jelmondat megírására. Papp-Váry Elemérné „Hiszek egy Istenben, hiszen egy hazában…” kezdetű költeménye lett a nyertes ima, s a B. Szabó Mihály által kitalált „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” a nyertes jelmondat. Mindkettő mélyen beépült az emberek gondolkodásába, ami nem csoda, hiszen a „magyar hiszekegy” minden napi kötelező nemzeti ima volt az iskolákban a tanítás kezdetén is, végén is.
Az egész Horthy-korszak az irredentizmus gondolatkörében élt. Húsz év a „Nem, nem, soha!” jegyében telt el. A Mátra tetejéről még 1950 táján is jól kivehető volt a Mátrafüred melletti Pipishegy Kékes felé néző oldalára ügyesen ültetett lucfenyőkkel kiírt NEM NEM SOHA.
(Magának a szólásnak az az eredete, hogy a Trianon szót kétfelé bontva azt kapjuk, hogy „tria non”, „vagyis 3x Nem”. Ez bravúros gondolat volt, bár tudjuk, hogy a valósághoz semmi köze. A Trianon kastélyt XIV. Lajos francia királynak építették az óriási versailles-i kastélykert végében, hogy a nagy palota nyüzsgésből legyen hova visszavonulnia; s a neve egy ötszáz évvel azelőtt létesült kis falu nevét őrzi, amelynek a helyén épült, s amelynek neve gall nyelven "városhatárt" jelentett.)
A Trianon-trauma másik lehetséges pszichológiai feldolgozási módja a döntéshozók rosszakaratára, Magyarország tudatos és szándékos „megbüntetésére” való állandó hivatkozás. (Az azonban már a politikai konteók kategóriájába tartozik, ha valaki úgy gondolja, hogy a döntnököknek eleve a viszálykodás magvainak elültetése volt a céljuk.)
A szándékos büntetés gondolatánál azonban meg kell állnunk egy pillanatra, s elgondolkozni azon, hogy mióta világ a világ, a háború veszteseit mindig is büntették – hogy jogosan-e vagy nem, az már más kérdés. Miért lett volna itt másként? Kétségtelen tehát, hogy – a több évezredes hagyomány és szokásjog alapján – Trianon valamilyen értelemben és mértékben Magyarország „kijáró” büntetése volt. S nehéz eldönteni, hogy ez meddig volt „jogos”, s mettől már csak „személyes” bosszú.
Vagyis kérdés, hogy volt-e a döntéshozókban szubjektív büntetési szándék is. Nem zárható ki, hogy volt, de nem ismerünk erre utaló konkrét jeleket. Az olyan magyarázat, hogy Clemenceau a magyar menyén keresztül utált minden magyart, légből kapott mese. Clemenceau ugyan elég fura figura volt, de egyrészt a merevségig elvhű volt, másrészt tudjuk, hogy a menyével (még a fia és menye válása után is) jó kapcsolata volt.
Az igazságtalanság kapcsán feltétlenül meg kell említenünk a kisebbségbe szorult magyarok veszteségeit. A legtöbbet ők vesztették. Az addigi domináns pozícióból alárendelt pozícióba kerültek, megfejelve új országuk többségi lakosainak évszázadok során felgyűlt magyar-ellenes érzéseivel. És ez – leginkább Romániában – sajnos azóta is csak részlegesen oldódott meg és fel.
A másik oldalon pedig elemeznünk kell Nagy-Magyarország azelőtti kisebbségeinek Trianonhoz való viszonyát is. Vitathatatlan tény, hogy amit sok magyar elvesztett, azt nagyon sok szlovák, román, szerb megnyerte. A Partiumban és Erdélyben élő románok számára felszabadító lehetett, hogy végre saját országukban saját törvényeik szerint élhetnek, saját nyelvüket korlátlanul használhatják. S ugyanez értelemszerűen a felvidéki szlovákokra is érvényes. Nem csoda tehát, hogy Szlovákia és Románia számára öröm az a Trianon, amelyet Magyarország máig nem tudott feldolgozni. A románok a 2018. dec. 1-i gyulafehérvári román nemzetgyűlés nemzetközi megerősítését látják benne; ahol kimondták a románok elszakadását a történelmi Magyarországtól, s csatlakozásukat Romániához. (Jún. 4-t Romániában épen most állami ünneppé is nyilvánították.)
Tudnunk kell, hogy bizonyos szempontból a románok is elégedetlenek a trianoni döntésekkel, de éppen ellenkező előjellel, mint mi. Mi azt fájlaljuk (joggal), hogy pl., Nagyvárad és a körülötte lévő (akkor még) színmagyar vidék Romániához került, ők viszont azt nehezményezik, hogy miért nem a Tiszáig tart Románia. Ezt persze mi, magyarok nevetséges túlzásnak tartjuk, s lenézően fel is háborodunk (joggal!), Ugyanakkor el kell gondolkodnunk azon, hogy nem ugyanilyen nevetséges önteltség-e az, ha egy magyar ember a „szent korona tan” híveként máig azt gondolja, hogy Fiume igazság szerint Magyarországhoz tartozik.
Megfogalmazhatunk két „paradox pozitívumot” is Trianonnal kapcsolatban. Az egyik az, hogy sok évszázados viszálykodás után Trianon juttatott minket olyan helyzetbe, ahol végre (majdnem) nemzetállam lehetünk annak minden előnyével és hátrányával, s nem kell a kisebbségekkel „vesződnünk”. (Persze lényegében a cigányokkal kapcsolatos problémakör is „kisebbségi kérdés”.) A másik az, hogy még szinte örülhetünk, hogy Trianon lépett életbe, s nem az 1916-os titkos bukaresti egyezmény, mert annak alapján valóban a Debrecen-Szeged vonal körül lenne a határ.
4. Megváltoztatható-e Trianon?
Jogi szempontból a trianoni békeszerződés már régen érvénytelen, hiszen a 2. világháborút lezáró (szintén párizsi) békeszerződés (1947. febr. 10.) felülírta. Vagyis hatályát vesztette. Minthogy azonban a párizsi béke – tartalmát tekintve – lényegében a trianonit erősítette meg, érthető, hogy magát az ország-csonkítást továbbra is a Trianon névhez kötjük.
Állítólag a magyarok 20%-a ma is módosíthatónak tartja a jelenlegi országhatárokat; felülírhatónak Trianont (azaz a párizsi szerződést). A két érintett ország közös megállapodása alapján nyilván bármikor van lehetőség határ-korrekcióra. Mint ahogy ilyenek voltak is az 1920-as évek elején. Európa azonban érthetően – és a Helsinki záróokmány alapelveivel összhangban – nagyon óvatosan kezel mindenféle határmódosítási igényt, mert kényes és labilis egyensúlyokat boríthat fel, ha valahol elkezdik a határokat tologatni, még akkor is, ha az kölcsönös megállapodáson alapul. Ráadásul – és legfőképpen – elképzelhetetlen, hogy például Románia elfogadná, hogy – mondjuk egy népszavazás eredménye alapján – Nagyvárad visszakerüljön Magyarországhoz. Továbbá: azóta olyan mértékben megváltoztak az etnikai arányok Nagyváradon és környékén, hogy ma már egy ilyen határ-változtatással sokkal több román válna magyar állampolgárrá, mint amennyi ott élő magyar nyerné vissza magyar állampolgárságát.
A székely megyék helyzete ebből a szempontból különleges. Ott ugyanis átlagban még mindig a magyarok vannak többségben. Ugyanakkor képtelen gondolat visszatenni Magyarország határait a Kárpátok vonulatához, hiszen a közbeeső területekkel együtt a székelyek létszámánál sokkalta több román válna magyar állampolgárrá. (S köztük olyanok is, akik már évszázadok óta ott élnek.) A Székely Nemzeti Tanács mostani – mértéktartó – kezdeményezése sem „Erdély visszacsatolásáról” szól, hanem az autonómia megerősítéséről.
Van, aki azért tartja Trianont érvénytelennek, mert a győztesek nem tartották magukat a wilsoni elvekhez, a „népek önrendelkezéséhez”. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy egyáltalán nem követték a trianoni döntnökök ezt az elvet; annak ellenére sem, hogy itt-ott bizony vastagon arrébb húzták meg a vonalat, mint kellett volna.
A „népek önrendelkezése” elv olyan maxima, mint a tízparancsolatot. Tökéletes mértékben betarthatatlan; de ettől még törekednünk kell rá. (Hiszen pl. a „ne ölj” parancs iránymutatóként attól még érvényes, hogy vannak kivételek: önvédelem, honvédő háború, halálos bírói ítélet végrehajtás stb.)
Van, aki szerint azért érvénytelen, mert hazugságokra épült. Elterjed fáma például, hogy a csehek (vagy szlovákok?) azt hazudták, hogy az Ipoly hajózható, ezért lehetett belőle határfolyó. De a hajózhatóság sehol sem szerepelt határfolyó feltételeként. Ez tehát egészen biztosan nem volt téma a Trianon palotában.
Sokan hiszik, hogy Trianon 100 év elteltével (tehát most) automatikusan érvényét veszti. Ez azonban merő vakhit. Sem a trianoni, sem a párizsi szerződésben nincs lejárati határidő.
Ma is folyik aláírásgyűjtés a Magyarok Világszövetsége nevével „A Trianoni-békediktátum revíziója az Apostoli Szent Korona nemzetének nevében Székelyföldért” címmel, s ez szerepel is 2020 legnépszerűbb szavazásai között. (1 millió aláírás a cél; 2019-ben már 200 ezer megvolt.)
Veszélyes vizekre téved Raffay Ernő (Magyar Idők, 2018), amikor azt hirdeti, hogy „Erdély nincs elveszve”; „határmódosítást” kell elérni, s ehhez „okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat”. Ne felejtsük el, hogy most ugyanannak az Európai Uniónak és NATO-nak része mind a két ország! És azt se, hogy 1996-ban alapszerződést kötöttünk Romániával és Szlovákiával, amelyben a felek „megerősítik, hogy egymással szemben területi követelésük nincs, és ilyet a jövőben sem támasztanak.”
Trianon 100 éves évfordulóján a bölcs megemlékezés (és a Nemzeti Összetartozás Napja) „nem azt jelenti /…/, hogy a határainkon kívül és belül élő magyarság a jelenlegi határokat kívánja megváltoztatni, hanem azt, hogy lélekben minden magyar átérzi Trianon traumáját és egységes nemzetben gondolkodik.” (Szakály S.)
A megoldás tehát nem a Trianon elleni csatázás felé keresendő, hanem a probléma meghaladására való törekvésben. Az együtt-élő népek egymást gazdagító lehetőségeinek keresésében. És megtalálásában.
