Mit tud az „anyaországi” magyar társadalom a trianoni békeszerződésről, annak előzményeiről, következményeiről és milyen ismeretei vannak a határon túli magyar közösségekről? – egyebek mellett erre kereste a választ a Magyar Tudományos Akadémia Trianon 100 Lendület Kutatócsoportja a centenárium kapcsán készített reprezentatív felmérése során.
Amint azt sejteni lehetett, Trianon az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó időszak, a békeszerződés körüli történelmi eseményekre négyből három megkérdezett kíváncsi. A túlnyomó többség, 85 százalék azt gondolja, a trianoni békeszerződés volt Magyarország legnagyobb tragédiája, és ugyanilyen mértékben értenek egyet azzal a kijelentéssel is, hogy „magyar az, akinek fáj Trianon”.
A részletek már kevésbé ismertek, még az esemény pontos évszámát (1920) is csak a válaszadók 43 százaléka tudta helyesen, hónapját és napját (június 4.) még kevesebben, 30 százalék ismerte. A történelmi Magyarország területi veszteségére vonatkozó kérdésre csupán 31 százalék adott a tényleges értékhez közeli választ, 54 százalék a valósnál kisebb, 5 százalék annál nagyobb arányt mondott, 10 százalék pedig egyáltalán nem tudott válaszolni. Az okok és következmények még homályosabbak. A válaszadók 70-78 százaléka gondolja úgy, hogy Trianonhoz a háborúban győztes nagyhatalmak geopolitikai, a szomszédos országok terjeszkedési törekvései és területi igényei, valamint az első világháborús vereség vezetett.
Ez a felmérés is azt bizonyítja: az, hogy a történelmi Magyarország szétveréséhez vezető úton milyen hibákat követett el országunk és a magyar politikai vezetés, az a gondolat, hogy a magyaroknak is van ebben felelőssége, hiányzik a köztudatból. Miként az is, hogy nem egy egységes nemzetállam, egy magyarok lakta Magyarország hullott darabjaira a trianoni békeszerződés nyomán, hanem egy multinacionális, multikulturális birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, s azon belül egy ugyancsak multietnikus Magyarország, amelynek romjain jöttek létre a nemzetállamok, többek között a független Magyarország is. Az is hiányzik a magyar köztudatból, hogy az elcsatolt területek 10,6 milliós lakosságának csupán 30,2 százaléka, vagyis 3,3 millió fő volt magyar nemzetiségű, a nemzetiségek pedig „menni akartak”, többek között azért, mert a korabeli – és az azt megelőző – magyar államvezetésnél is rendre süket fülekre talált minden nemzetiségi sérelem és önrendelkezési törekvés.
A terület ment, a probléma maradt – a határon túli magyar közösségek máig gyakorlatilag ugyanazt kérik új hazájuk vezetésétől, amit annak idején a történelmi Magyarország kisebbségei kértek Budapesttől. Ha most végeznének hasonló felmérést a környező országok lakossága körében, ők csak a régi sérelmeket ismernék, a mai valós helyzetet már kevésbé. Trianon pedig temetetlen múltként, megemészthetetlen és feldolgozatlan gyászként 100 év után is meghatározza jelenünk, árnyat vet jövőnkre és a politikai játszmáknak köszönhetően már éket ver magyar és magyar közé is.
mondta még 2018. augusztusában a Népszavának adott interjúban Markó Béla.
Aztán úgy folytatta: „Megjelent nemrég Romsics Ignácnak egy igen fontos könyve, aminek az a címe, hogy Erdély elvesztése. Az első világháború előttről indulva a rákövetkező évtizedeket elemzi, rendkívül gazdagon adatoltan. Szerintem alapmű, de rögtön meg is támadták azzal, hogy miért beszél Romsics Erdély elvesztéséről. Nos, én azt gondolom, nagyon fontos ez a cím, hiszen máig nem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy Erdélyt nem egyszerűen elvették Magyarországtól, hanem Erdélyt elveszítettük. Sokkal kényelmesebb csak azt mondani, hogy történt velünk egy égbekiáltó igazságtalanság, – mint ahogy valóban igazságtalan volt a trianoni döntés – és nem vagyunk hajlandók a minimális történelmi szembenézésre sem. Erdélyt pontosan azért veszítettük el, mert a 19. században sem, a 20. század elején sem voltunk hajlandóak felismerni, hogy ez egy multikulturális, sajátos régió, már akkor is az volt, és ennek közigazgatásilag és politikailag is sajátos kereteket kellene adni. És nem beszélünk mindarról, ami az első világháborút megelőzte, az Apponyi-féle törvényről, meg egyebekről. Igen, Trianonról hangsúlyosan kell beszélni, de így. Különben újból és újból elkövetjük ugyanazokat a hibákat.”
