Vérszemet kaptak a mohó kis és utódállamok a versailles-i békekonferencián, minél nagyobb darabokat akartak kihasítani maguknak a széthulló Habsburg Monarchiából. Követeléseiket helyenként az abszurditásig eltúlozták, taktikailag észszerűen: azért kértek képtelenül sokat, hogy legyen miből engedniük az alkudozáskor. Szánalmas játszma zajlott.
Nagy-Románia „a Tiszától a Dnyeszterig” jelszavával, Erdély, a Partium, Bukovina és Besszarábia mellett szemet vetett Kárpátaljára is. Azzal az ürüggyel, hogy katonáik támogatják a lengyeleket a Vörös Hadsereg ellen, északra nyomultak. 1919 májusában Csapnál szembetalálkoztak a csehekkel, akik szintén igényt tartottak a régióra. Francia erőknek kellett közbelépniük, nehogy a két pártfogolt egymásnak rontson.
Kárpátalját Prága vitte. Masaryk és Beneš a riválisaiknál rátermettebbek voltak, de ők sem kaptak meg mindent. Hiába tolták volna délebbre a határt, hogy az új Csehszlovák Köztársaságé legyen Miskolc és ipara, Salgótarján a szénmedencével, plusz a tokaji borvidék egy része. A Dunántúlból és Burgenlandból sem sikerült lecsípniük „szláv korridort”, Pozsonytól az Adriáig érő tengeri kijáratot, szombathelyi csehszlovák–jugoszláv határral.
A délszláv királyság szintén többet akart, Pécset és a baranyai szenet. Magának követelte a Bánságot, akárcsak a románok, ott is a franciáknak kellett vigyázniuk. Mindenki marakodott mindenkivel: Olaszország és Jugoszlávia (Isztria és Trieszt ügyében), Ausztria és Olaszország (Tirol), Jugoszlávia és Ausztria (Karintia, Stájerország), Csehszlovákia és Lengyelország (Szilézia), Románia és Bulgária (Dobrudzsa) és így tovább.
Így politizált a nemzetállamok Európája, közben milliószám szedte áldozatait a spanyolnátha. Ám a járvány elleni védekezésnél jobban érdekelte a kormányokat az új térképek rajzolgatása. Sokféle érv versengett: háborús érdemek, előzetesen kicsikart nagyhatalmi ígéretek, etnikai viszonyok, vasútvonalak, bányák, történelmi szempontok. A kicsik ravaszkodtak, civakodtak; a nagyok döntöttek, vélt birodalmi érdekeiktől vezérelve.
A békekonferencián diktáló franciák és britek botrányosan keveset tudtak a régióról, alapvető céljuk a német–orosz befolyás kiszorítása volt. A tizenkilencedik század két nagyhatalma a múltban élt, noha hanyatlásukról győzelmi mámorukban nem óhajtottak tudomást venni. Annyi erejük még maradt, hogy Wilson amerikai elnök értelmesebb ötleteit lesöpörjék az asztalról. Az antibolsevizmus hamis szólam csupán, az új határokat nagyrészt már a pesti Tanácsköztársaság kikiáltása előtt meghúzták.
Magyarországot, ha úgy akarják, akár fel is darabolhatták volna, megfosztva önálló államiságától. Nem akarták. Merész dunai konföderációs ötleteket sem támogattak. Nem sokat törődtek az érintett népek javával. Rendezés helyett a viszály magvait vetették el, amivel mindenki pórul járt. Beigazolódott Ferdinand Foch marsall hírhedt jóslata: nem békét kötöttek, csak fegyverszünetet húsz évre. Emlékezzünk Trianonra, a szűk látókörű, kicsinyes nemzetállami megoldások tragédiájára.