Amikor bő félévvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni e kötet szerkesztésével, egy régi emlék ugrott be. 1973 szeptemberében a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egyik nagyelőadójában ültem, körülbelül négyszáz többi hallgatóval együtt. Harmadéves egyetemista voltam, valódi „közgázos”, szinte minden érdekelt, ami a gazdaság és a társadalom folyamatait illeti, ami ezeket összekapcsolja. Az azt megelőző két évben egyetemi tanulmányaimban sok elmélet, sok objektív diszciplína, és persze a kor jellemzőinek megfelelően az írott tananyagokban sok felesleges, vagy sokunk számára nevetséges, esetleg indulatokat is keltő anyag is volt. A valódi gazdasági-társadalmi folyamatokat akkor még, legalábbis az előadásokon nem sokan elemezték. (...)
Ebben a helyzetben bejött az előadóba egy akkor számomra középkorúnak tűnő (azóta tudom, 43 éves) előadó, és a kétórás előadása alatt egy kicsit megnyílt a világ. Olyanokat hallottunk, amiből szinte ez alatt az idő alatt el lehetett helyezni, hogy Magyarország igazából hol és hogy áll a világban. Hogy a világ egésze milyen nagyságrendeket jelent, mivel lehet elhelyezni a gazdaság egyes szereplőit általában. Hogy összességében a gazdaság és a társadalom szereplői hogyan strukturálódnak, mik határozzák meg a helyzetüket, a lehetőségeiket, a köztük lévő viszonyokat és erőviszonyokat. Milyen ellentmondások, milyen egymásrautaltságok alakultak ki globálisan, ezek között mik a meghatározók. Az egyes szereplők között milyen látható és láthatatlan egymásrautaltsági viszonyok vannak, hogyan függnek össze a nagy transznacionális vállalatok (talán a kifejezést is ott hallottam először) és az egyes gazdaságok tevékenységei, folyamatai. Mitől lehet meghatározó egy gazdaság vagy egy vállalat szinte „akaratán kívül” is? És hogy nem csak a gazdaság és a társadalom, de ezek és a környezeti viszonyok is egymástól szétválaszthatatlanok. (...)
Hallottunk arról, hogy a gazdasági reálfolyamatok és az institucionális viszonyok, szabályozási rendszerek hogyan függnek össze globálisan. Vagy a világon az éhezők, az alultápláltak éppen milyen „nagyságrendet” jelentenek. Egyáltalán hogyan változnak azok a viszonyok és arányok, amikről szó van, miért változnak és mi várható. Minderről egy logikus, a kölcsönös függőségi és kapcsolódási viszonyokat bemutató, érzékelhető struktúrát hallottunk, a legfrissebb adatokkal.
Hatásos volt hallani az objektív számokat, hogy a világ termelése (hozzáadott értéke) egészében mintegy 5.000 milliárd dollárt tesz ki – ma hozzávetőlegesen 80.000 milliárd -, és ebből csak az Egyesült Államok csaknem 1.400 milliárdot ad – ma mintegy 20.000 milliárdot -, miközben Magyarország messze nem éri el az egy százalékot. Vagy azt, hogy a legfejlettebb és a legkevésbé fejlett országok között még az átlagos egy főre jutó jövedelem különbség is több mint százszoros, hogy hányan élnek a világon napi egy dollár alatti jövedelemből. Vagy azt, hogy egy-egy óriásvállalat vagyona, termelése mekkora, és hogyan viszonyul egy-egy ország termeléséhez.
Önmagában az elhangzottak tematikája, a strukturáltsága és az objektív adatok sorozata egy újfajta gondolkodást indított el a hallgatóságban (legalábbis annak a közgazdasági folyamatok iránt valóban érdeklődő részében). Kicsit másként kezdtünk gondolkodni: összefüggésekben, a gazdasági-társadalmi kapcsolódások, a globális, a regionális, a nemzeti és nemzetközi, a lokális és nemzetközi, vagy akár ahogy most mondjuk, a mikro-, és makroszint összekapcsolódásának rendszerében. Persze nem azt mondom, hogy mindezt az előadó, Simai Mihály ott és akkor mind kifejtette, de egy olyan rendszert állított fel, egy olyan gondolkodásmód alapjait adta meg, ami a hallgatóban ennek a fontosságát bizonyította, az ebben való gondolkodás iránti érdeklődést megalapozta. Simai már ezzel iskolateremtő volt.
Ekkor, 1973-ban, amikor ezeket a „vilgazd” előadásokat tartotta, már kiemelkedő nemzetközi tapasztalatok, kapcsolatok, ismeretek álltak mögötte. Már akkor csaknem másfél évtizeddel azelőtt két évig munkatársa volt az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának (1959–1960), majd 1964 és 1968 között eltöltött négy évet az ENSZ Nemzetközi Fejlesztési Központjában, New Yorkban. (Ezekről az évekről szól általam egyik elsőként olvasott könyve, ami sokatmondóan a „Kilátás a 26. emeletről” címet kapta.) Persze mondhatni, akkoriban keveseknek adatott meg, hogy ilyen lehetőségekkel éljenek. Simai ezeket a lehetőségeket maximálisan kihasználta, és folyamatosan kamatoztatta. Szinte minden iránt való érdeklődésének és sajátos kutatási, oktatási habitusának megfelelően minden lehetőséget kihasznált. ENSZ-kutatóként – elmondása szerint – bejárt modern közgazdaságtant, statisztikát, könyvvitelt stb. tanulni a genfi egyetemre. Mindent magába szívott, mindent szintetizált. Mint sok más, ez sem változott nála az idők folyamán.
Simai már akkor, a múlt század hetvenes éveinek közepén iskolateremtő volt a "Közgázon", az MTA Világgazdasági Intézetében (ma KRTK Világgazdasági Intézet) és a nemzetközi közgazdasági életben. Tulajdonképpen azt a szemléletű világgazdasági kutatást és oktatást, ami ezekben az intézményekben azóta is meghatározó, részben ő alapozta meg, és azóta is igyekszik ezt érvényesíteni. (...)
Simai mindig is szintetizál, rendszerben gondolkodik, az egyes folyamatok közötti hatásmechanizmusokat és ezek következményeit igyekszik feltárni. Közben soha nem téveszti szem elől, hogy a gondolkodásban ennek mi az értelme, hogyan használható, hasznosítható „az életben”. (Ismét egy személyes emlék, apróság, de jól jellemzi Simai attitűdjét: felvételi vizsga valamikor a hetvenes évek vége felé, én már kollégaként vizsgáztattam vele. Több konkrét lexikális kérdést tettünk fel, Simai, az elnök csak annyit kérdezett a jelölttől: Mondja, járt a Nagycsarnokban? Mennyibe kerül a különböző kofáknál a paradicsom? Mit gondol, miért vannak különbségek köztük? Ez volt a pályaalkalmassági kérdése.) Mindig a legfrissebb eseményeket értékeli, és a lehetséges alternatívákat a korábbi kutatásai eredményeihez kapcsolva, kiemelkedően nagy ismereti és kapcsolati hátterére, statisztikai forrásismereteire alapozva vázolja fel, és ami számomra imponáló, mindig a valós folyamatokkal összevetve. (Az 1970-es években írta a sokatmondóan „A harmadik évezred felé” című könyvét, és jól jelzi azt a már említett, a korábbi és a legaktuálisabb kutatásokat összekapcsoló attitűdöt, hogy 2018-ban „A harmadik évezred nyitánya” címmel jelent meg egy kötete. Egyébként nem ez az egyetlen olyan könyve, amelynek a címében is utal a folyamatosságra és a változásra, amiket mindig szem előtt tart.)
(...) Ebben a Simai eddigi életművét tekintve rövid bevezető írásban vannak visszatérő kifejezések. Ilyen az „iskolateremtő Simai”, és ilyen a szintetizáló elemző, kutató, a kapcsolatteremtő ember. Mihály megismerkedésünk óta, és mint korábbi kollégáitól tudom, azt megelőzően is, nemcsak oktatott, hanem inspirálta, ösztönözte hallgatóit, oktató, kutató kollégáit. A kutatást és oktatást mindig sikeresen kapcsolja össze. Iskolateremtő szerepe több vonatkozásban is megnyilvánul. Egyrészt abban, hogy hihetetlenül jó érzékkel, az aktuális folyamatok és az új tudományos eredmények folyamatos nyomon követésével mindig azokkal a témákkal foglalkozik, amelyek az adott és a várható folyamatokban meghatározóak, ezek kutatására ösztönözi kollégáit is. Több olyan téma is van a nemzetközi közgazdasági életben, amelyekkel itthon és nemzetközileg is az elsők között kezdett mélyrehatóan foglalkozni. Az innováció nemcsak tudományos habitusában, hanem az új témák felismerésében is jelentkezik. (...) Egyike volt azon keveseknek, akik már a múlt század hetvenes éveiben kutatási-oktatási szinten is igyekezett a technológia paradigmaváltás makro- és mikrohatásaival összefüggésrendszerben gondolkodni. De ilyen kvázi meghatározó innovatív kutatója volt már korábban a nemzetközi korporációk, transznacionális vállalatok tevékenységének, hatásmechanizmusainak. Ez is olyan téma, amiben a „közgáz vilgazd tanszéke”, és az általa vezetett Világgazdasági Kutatóintézet úttörő szerepet kapott. (...)
Közben magánéletében is irigylésre méltó. Nemcsak lánya, veje, unokái, de széles körű baráti társasága számára is központi figura. Neki mindenről tudnia kell, és mindenről van véleménye, akár az ENSZ-ben, az ENSZ Társaságok Világszövetségében, persze mindenekelőtt az Egyetemen – ami azért még ma is a szó szoros értelmében második otthona – vagy a „Vilgazdkutatóban”, aminek kialakításában, profiljának megteremtésében, kutatói gárdájának összekovácsolásában meghatározó szerepe volt és van. Hiszen Bognár József mellett hosszú évekig igazgató-helyettese volt, majd ezt követően igazgatója, és persze aktív vezető kutatója. Ha róla van szó, talán indiszkréció, de nem lehet nem megemlíteni, hogy pl. hálaadás napi pulykasültjét sok fine dining étterem is szívesen fogadná. (...)
2020. március eleje: egyik este felhívott Misi (ahogy sokan, barátai hívjuk). Szokásos aktivitásával arról beszélt, hogy a tanszékünk, a Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszéke (amely az egyetem legrégebben folyamatosan működő és folyamatosan megújuló tudományos és oktatási műhelye, és amiben jelentős szerepe van Simai Mihálynak) tervezi egy új, nemzetközi fejlesztéspolitikai szak indítását. Javasolta, hogy beszéljünk róla, mik legyenek ennek a meghatározó elemei, mi legyen a fő célja, milyen kompetenciákat adjon, és ebben mi hogyan tudunk részt venni. Mint mondta, kell vele foglalkozni, mert felelősséget érez a tanszék és a tudományterület jövője iránt. A megismerkedésünk óta eltelt csaknem ötven évben dinamikája, érdeklődése a diszciplína, a tanszék, a Világgazdasági Kutatóintézet iránti elkötelezettsége, a világgazdasági kutatások iránti érdeklődése, az összefüggésekben való gondolkodása és az, hogy mindig a legújabb folyamatok hatásaiban gondolkodik, és azok kutatását, oktatását, új kollégák bevonását tartja meghatározónak, semmit nem változott.
Kívánom magunknak, sokáig maradjon ez így.
(Ez az írás Simai Mihály 2020. április 4-i, 90. születésnapja alkalmából született szöveg szerkesztett, rövidített változata. Az eredeti cikk részben a „Köz-gazdaság” folyóirat ez alkalomra megjelent száma, részben pedig – a koronavírus-járvány következtében meghiúsult – a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszéke, a MTA IX. Osztálya és a KRTK Világgazdasági Intézet közös rendezésében tervezett ünnepi ülés együttes bevezetőjeként készült. Az írás személyes hangneme a baráti kapcsolat mellett ennek is következménye.)
