Az elmúlt időszak leglátványosabb politikai csatája az Orbán-kormány korlátlan idejű felhatalmazása volt, amelyet – a kétharmados többséget kihasználva – a kormányfő mamelukjai természetesen meg is szavaztak. A járvány sikeres kezelése érdekében az ellenzéki pártok mindegyike kész volt támogatni a kormány rendkívüli felhatalmazását, de ehhez egyetlen - hangsúlyosan formai - feltételt is szabtak. Nevezetesen azt, hogy a különleges felhatalmazásnak legyen egy végső határideje. (Még az ún. Ermächtigungsgesetz 1937-es elfogadásakor is volt konkrét határidő, amit aztán a német birodalmi parlament kétszer meghosszabbított. A felhatalmazás csak 1943-ban vált határidő nélkülivé, de erről már nem a német parlament, hanem a Führer döntött.)
A felhatalmazás időbeli korlátjával szemben Orbánék semmiféle érdemi ellenérvet nem tudtak megfogalmazni, próbálkozásuk maximum addig terjedt, hogy a visszavonás úgyis a parlament döntésétől függ. A helyzetet ismerők, határon innen és túl, kínjukban halálra röhögték magukat, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy Orbán előzetes hozzájárulása nélkül a kormányoldali képviselők még kérdezni se mernek, nemhogy Orbán álláspontja ellenére megszüntetni kormányának korlátlan felhatalmazását.
Aztán a minap Orbán Viktor bejelentette, hogy a kormány május végén „vissza tudja adni” a felhatalmazást. Ismerve az Orbán-rezsim kampányvezérelt üzemmódját, elég könnyű felvázolni, hogy mostantól mi lesz a vészhelyzet megszüntetését követő kormányzati igehirdetés központi tézise. Ennek alaphangját maga a kormányfő adta meg, amikor külföldi sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a különleges felhatalmazás visszaadása után „mindenkinek adunk egy esélyt, hogy elnézést kérjen Magyarországtól az igaztalan vádakért”.
Teljesen nyilvánvaló, hogy sem a hazai ellenzéki pártok, sem a demokrácia külföldi hívei nem fognak elnézést kérni korábban megfogalmazott kritikájuk miatt – és erre nagyon alapos indokuk van. Nevezetesen az, hogy ők nem azzal vádolták Orbánt és cinkosait, hogy soha nem fogják visszaadni a felhatalmazást, hanem azzal, hogy előállították ennek a formailag „alkotmányos” lehetőségét. Ez pedig egyáltalán nem igaztalan vád, különösen annak ismeretében, hogy Orbán milyen mesterterv alapján és milyen taktikai húzásokkal üresítette ki már eddig is a demokratikus hatalommegosztás szerveit és mechanizmusát. A demokratikus ellenzék márciusban csak azt akarta elérni, hogy egy előre meghatározott időszakot követően legyen kötelező a parlament elé terjeszteni a döntést arról, hogy a legfőbb népképviseleti szerv meghosszabbítja-e vagy pedig visszavonja a válságkezelésre adott teljes körű jogosítványt.
2015 őszén Orbánék már kihirdettek egy „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, amelynek visszavonására mind a mai napig nem került sor, méghozzá az azt indokoló lényeges körülmények alapvető megváltozása ellenére sem. Ezért el kell gondolkoznunk azon, hogy egy ilyen öncélú és önérdekű hatalomgyakorlást megvalósító kormányzat vajon nem előzetes terepi kísérletnek, azaz „próbaüzemnek” tekinti-e a járvánnyal indokolt, de annak alakulásától függetlenül is fenntartható rendeleti kormányzást egy tényleges és örökéletű Ermächtigung lehetőségének kipróbálására? A kérdés megválaszolásához nem hagyható figyelmen kívül, hogy miképpen élt vissza az elmúlt hónapokban Orbán Viktor és csapata azzal a korlátlan felhatalmazással, amelyet márciusban hangsúlyosan „az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány következményeinek elhárítása, a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében” – formailag törvényes és alkotmányos módon – ragadott magához.
Nem rosszindulatú és nem alaptalan feltételezésről, vagy pláne vádaskodásról van tehát szó. Az ismert tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy tervszerű, öncélú, a válság leküzdésével egyáltalán nem indokolható jogalkotás (is) történt. Nem vitatható, hogy Orbánék szándékosan és tudatosan visszaéltek a felhatalmazással, még ha hamarosan vissza is fogják adni azt. Az önkény és az egypárti hatalomgyakorlás szándéka az egész ügyben nyomon követhető. A rendeleti kormányzás jogalkotása is érvényben marad, végső soron kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy Orbánék nem a felhatalmazás eredeti céljára korlátozva, hanem azon jelentősen túlterjeszkedve is éltek ezzel a jogosítvánnyal.
A korlátlan felhatalmazás története utóbb kétségtelenül önálló politikai és jogi értékelés tárgyát kell képezze, de az már most is egyértelmű, hogy végül Orbán Viktornak kell majd bocsánatot kérnie.
A szerző mérnök-közgazdász