Üldögél a magamfajta, nyugdíjas közalkalmazott (tán visszamenőleg nem fosztódom meg e besorolástól) a tévé előtt. Önkéntes karantén. Túl a lakás, könyvespolc valamely elhanyagolt zugának aznapra rendelt rendbetételén, a délelőtti sportoláson, a napi írásgyakorlaton (ezt teszem most is, hogy el ne feledjem e képességem), a friss és tegnapi hírek áttekintésén, nyilvános megmorgásán, az aktuális petíciók aláírásán, a rokonok, barátok feltelefonálásán, a délutáni tornagyakorlaton, az étkezések előkészítésén, az ebéd, vacsora elfogyasztásán, romjainak eltakarításán. Mit lehet még tenni?
Odaülni a tévé elé. A híradók kilátástalanságából, rendszeres gyűlöletbeszédeiből már elegem van, a közszereplőket már akár parodizálni is tudnám, csak jelmez kellene. Szörfözök hát a távirányítóval. S új világok nyílnak meg számomra. Korábban sosem látott kereskedelmi csatornák kínálnak krimiket. Némelyik ottmarasztal a fotelban. Sőt alig várom a másnapot; mi lesz a folytatás?
Nem, nem a tömegkultúra, a "mass media" újabb zsákmányejtésről akarok beszámolni. Néhány film magával ragadó erejének néhány tanulságát osztanám meg. Vélhetően a rendező, producer szándékait is megértem, de egyre kevésbé hiszem, hogy csupán az az élmény vezet ’túlkövetkeztetésre’, hogy ismeretlen világok tükörképében nem csupán a háttér fényeit, árnyékait, a mellékszereplők ismeretlen arcéleit azonosítom korképként. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy e bűnügyi filmek (német és amerikai sorozatokról van szó) rejtett – vagy nem is rejtett – üzenete a bűnügyeknek modern világunkban kitett középosztályi néző megnyugtatása: a bűnüldözés teszi a dolgát.
Miért tagadjam: ilyen kellemes önpropagandát fiatal koromban is láthattam a tévében: az okos németjuhász kedves idomárjával rendre elcsípte a gonosz (sokszor deklasszált) tolvajt, a nagy erejű vitorlázó tetten érte a nép vagyonának elrablóját (s még a tehetségtelenebb, bürokrata társa kifigurázására is telt az idejéből), és így tovább. De a külföldi filmekben nem ez az üzenet lényeg.
Kéretik odafigyelni. Az elfogott gyanúsított (a legalávalóbb is) ügyvédet rendel a kihallgatásához, a házkutatást a szigorú államügyész rendelheti el, a nyomozó nem rejtőzhet álruhában egy kocsmában, hogy „szimatot fogjon”, csak akkor nyomozhat, ha igazolványával azonosítja magát, az amerikai detektív az FBI-ügynököt is letartóztathatja (nem olyan egyszerű ügy, mint egy hajléktalan elfogása, de megteheti, és meg is teszi), sőt a dortmundi nyomozócsoport vezetője az államügyészt is megfenyegetheti letartóztatással, ha késlelteti a nyomozást. A német sorozatban egyébként nem egyszer a sztereotípia jegyében kerül a figyelem hálójába az első gyanúsított, ám a lelkiismeretes nyomozó ezzel nem éri be, a gyilkosnak látszó migráns nagytőkés megbízójáig vezetnek a szálak, a pedofil tettes sem a szerencsétlen, esendő hajószakács, hanem maga a kapitány. Vagyis a filmrendező-producer „társadalmi megrendelése” egyértelmű a látott amerikai és német változatokban: a sztereotípiák lebontásához való hozzájárulás, a Robin Hood-i magatartás apoteózisa.
S még valami nagyon fontos, mégpedig a foteljében karanténban vagy karanténon kívül a tévé előtt üldögélő állampolgár megnyugtatása: a fékek és ellensúlyok rendszere az igazságszolgáltatásban működik. Hogy csak a filmen-é? S a valóságban ezeket az államokat is elönti a hatalom gőgje? Nem tudom. De megnyugtat, hogy a nézőket – egy mindennapos, vacsora utáni sorozatfilmben is – erről akarják meggyőzni. Bizonyára megvan ennek a maga szocializációs hatása ezen országok átlagos állampolgári magatartásában.