Közeli jó barátom fakadt ki így legutóbb: a nép elfogadja a zsarnokságot. Szerintem pedig ez nem így van! A nép nem fogadná el a szolgasorsot, amibe a köznevelési és szakképzési rendszer tereli a gyermekeit; nem fogadná el az egyre általánosabb szegénységet és nyomort, amibe az állami szociálpolitika forrás-blokkolása taszította; és nem fogadná el a kiszolgáltatottságot, amit az állami egészségügyi ellátás minimumon vegetáltatása hozott az életükbe. Meg a politikai – állami – társadalmi önkényt sem fogadná el a szabadság és a demokrácia helyett.
A nép ugyanannyira fogadja el ezt a mocskot, mint amennyire rabszolgák a rabszolgaságot, jobbágyok a jobbágyságot, proletárok a kizsákmányolást, polgárok a diktatúrát, elnyomottak az elnyomást… Egyáltalán nem fogadják el! Jön persze a kérdés: és akkor mi van? Mit várnánk az emberektől annak kifejezésére, hogy nem fogadják el ezt a diktált, igazságtalan sorsot? Miközben a rögvalóságban nem nagyon lehet mást tenni, mint meghúzni magukat; és nem tetézni a bajt sem munkahelyen, sem lakóhelyen, sem szakmában, sem vállalkozásban, sem a nyilvánosságban veszélyes politikai ellenállással ebben a hatalom által végletekig átpolitizált világban.
Amíg a közgondolkodásban a választást magát, annak eredményét; a közvélemény és közhangulat alakulását – tévesen! – valóságosnak tekintik („lám, a nép szereti a Vezért és az ő diktatúráját, hiszen újra meg újra megválasztják”), addig szükségszerűen a zsarnokság teremtette valóságot fogadjuk el olyannak, mintha demokráciában történt volna. Az akváriumot tételezzük óceánnak… A demokrácia látszatát demokráciának.
Amikor az önkényuralom sorban legyűri, bedarálja, elfoglalja, belebújik, magára szabja, kitölti-feltölti-megtölti saját tartalmaival a demokratikus jogállam szokásos intézményeit, akkor a „Hogy történhet meg ilyen?” kérdését általában másodlagos jelentőségű „okokra” vezetik vissza. Olyasmikre, mint például az ellenzék tutyimutyisága, a magyarság szolgalelkűsége, a Vezér ügyessége, a külvilág tehetetlensége, Európa egységének hiánya, Amerika hanyatlása és Oroszország erősödése a politikai befolyás szempontjából, és más hasonlókra. Pedig az elsődleges ok nem mindez, hanem az önkényuralom maga. A demokrácia látszatát mindennél jobban a diktatúra ténye leplezi le.
Ha tudjuk, értjük Illyés Gyula igazságát: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, akkor az sem kétséges, hogy nemcsak a fizikai erőszaktól zsarnokság a zsarnokság, hanem a félelemtől; az egzisztenciális elnyomástól; a szabadság-hiánytól a sorsokban; a lélekben – a közösségekben – a levegőben is megbúvó kiszolgáltatottságtól. Még a gondolatainkba, a kapcsolatainkba, a magatartásunkba is befészkeli magát: hallgatást, óvatosságot, közömbösséget, érzéketlenséget eredményez egyfelől; és alkalmazkodást, igazodást, akol-meleget, nyájszellemet és vazallustempót szül másfelől.
A naponta tetten érhető magyarországi pártállami és állampárti szisztémák – az eszement centralizáltság az állami döntéshozatalban; a függetlenség és autonómia súlyos hiányai az államban és a társadalomban; az állami szintű intézményesített korrupció; a jogalkotás gátlástalansága és kontroll nélkülisége; a közigazgatás pártpolitikai függőségei; a bírósági szervezet függetlenségének gyengítése; a folyamatos rendkívüli helyzet és a korlátlan katonai kormányzás – nos, ezek azok a mai körülmények, amelyekről Illyés Gyula írta az „Egy mondat a zsarnokságról” című vers-halhatatlanjában: „Hol zsarnokság van, ott van jelen valóan mindenekben, ahogy rég istened sem”. / „Bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed”. / „Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy”.
Haladjuk meg végre azokat az eszmefuttatásokat, amelyek okos mondatokban leírják a valóságot, majd mintegy csodálkozva felteszik a kérdést: érthetetlen, hogy miért viseli ezt még mindig a nép? Aztán meg is válaszolják: ha ilyen az ellenzék, amilyen; és olyan az EU éppen, amilyen; és hogy más országokban is...; még Amerikában meg Angliában is; nahát, ilyen fertőző a populizmus és a vezérszellem; meg hát régebben sem volt éppen kánaán, hasonló bajok voltak már akkor, de ha jobban figyeltek volna azok a bizonyosok, akkor megelőzhető lett volna ez az ámokfutás.
Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Nem csak félig, nem csak mintha, és nem csak a választásokon kívül. Nem is a néplélekből következően, meg egyáltalán nem a rossz történelmi körülményekből, és nem is a demokrácia-korszak előzményeiből, hanem magából az elnyomásból eredően. Tudni kell, érteni kell, hogy az önkény, a diktatúra, az autokrácia nem a népakaratból táplálkozik, nem onnan veszi erejét és legitimitását! A népakaratnak kevés köze van a választási rendszerhez, valamint a választási eredményeket meghatározó közvéleményhez, nyilvánossághoz, sajtó- és médiaszabadsághoz. Ezek ugyanis a zsarnokság termékei; a zsarnokság eredménye.
Az nem vezet sehova, ha a megnyomorított ellenzék gúzsba kötött (és hangtalan, mert elnémított) táncának szakmai elemzéséből vonjuk le azt a következtetést, hogy lám, aki tehetne valamit, az is milyen rosszul teszi ezt. Itt az idő a megnyomorítás, a gúzsba kötés, az elnémítás önkényének felszámolására.
Mondhatná az olvasó, hogy jó, rendben, a rendszer ellenállói ne egymással legyenek elfoglalva az aktuális szakkérdések eltérő megítélésében (mintegy demokráciát játszva az önkényuralom viszonyai között), hanem a zsarnoksággal magával, a zsarnokság egyes összetevői álljanak folyamatosan és rendületlenül a politikai küzdelem fókuszában. De hogyan? A válasz kimunkálása, útkeresése a demokratikus ellenzéki pártok legfőbb feladata: az elkerülhetetlen rendszerváltáshoz vezető út megépítése. Ezt kell számon kérni rajtuk – nem a gúzsba kötve táncolás ügyetlenségét.
A szerző jogász