A szegény-képeket önmagukban a társadalmi középen senki sem ismeri. Még kevesebbet tud azok politikai hangsúlyairól. Az idegenkedést inkább más idegenségek generálják. Például a középrétegekben nagyon sokan értetlenek, amikor a szegények váratlanul(?) bele akarnak szólni a politikába. Hiszen - létszámukból következően - megszorongatják azokat a politikai pártokat, amelyeket nem szeretnek. Ez nem méltányos, vélekedik a közönség egy része, hiszen ezek az emberek tudatlanok. Nem szeretjük, ha beleszólnak a politikába, és ha esetleg miattuk, az ő szavazataikkal nekünk nem tetsző pártok győznek. A magyar politikai romaellenesség egyik alaptípusánál a roma voksokat egyszerűen lenézik azzal, hogy "ajándék húskonzerveket" jelentenek, nem is igazi szavazatok. S letagadjuk, hogy más esetekben a "szegények" a mi embereinket támogatnák - esetleg hasonlóan konkrét segítségért. A mi vidékeinken ez a hit majdnemhogy kulturális invariáns, más kelet-európai középosztályok sokszor igen hasonlóan gondolkoznak. E rossz érzésnek van egy igazságtalanság-vád típusa is: a befolyás nem jár nekik, mégis "hozzájutottak". Ahol a szegények etnikai csoportokat is megjelenítenek, ezen előítéletek még erősebben élnek. Egy bizonyos fokig a különböző közegekben ez is invariánsnak tűnik.
Angol nyelvvizsga a szavazati joghoz
Másfelől a sikerről eladják az elitek a közönségnek, hogy az szorgalom, tanulás, iparkodás, teljesítmény jutalma. Mi így jutottunk hozzá valamihez, s ilyesmi volt barátaink, a "jó szegények" jutalma is. A lényeg, hogy e jó tanulói emléklapokat mi osztjuk másoknak, s közben azt hisszük, ha valakik nem becsülik meg ezeket a sikereket és inkább elvesztegetik a feltételezhető jutalmakat, akkor látszatra meritokrácia-ellenesek. S egyáltalán, ha a szegények nem méltányolják a meritokratikusnak vélt, vagyis a tudáshoz köthető előmeneteli ösvényeket, magukra vessenek, s nem is méltóak az esetleges kompenzációra. Elpazaroljuk rájuk a megnyíló lehetőségeket. A nehéz munka az, amiben egészünkkel el kell merülnünk, amiben fel kell oldódnunk. A szegények nem vesznek részt a nehéz munkában, ezért igazi javakhoz sem juthatnak hozzá. Még akkor sem, sőt, ha sokszor csak szimbolikus munkáról, cseréről van szó. S mert a szimbólumrendszer a potenciális szegényeket nem érdekli, enélkül pedig nem is akartak részt venni a cserében, ne is kapjanak tehát érte szinte semmit. E felfogás szerint, ha valaki az ő támogatásukkal győz, az amúgy sem számít, mert ők nem a mi súlycsoportunkban játszanak. Emlékszem az orosz liberális adomára a 90-es évek végéről, amikor a rendszerváltók kiszorultak a hatalomból, hogy angol nyelvvizsga is kellene a szavazati joghoz, akkor biztosan a liberálisok nyernének. De így…
Minden társadalomban vannak mítoszok a nehéz munkáról és annak jutalmáról, s azokról, akik e rendszerből kilógnak. Nagyon fontos, hogy az érdekeltek úgy higgyék, nem ajándékba, vagy a rokonoktól kapták, amijük van. Léteznek persze vegyes változatok, amikor elismerjük, hogy az előmenetelhez jó iskolák, kollégiumok kellettek, de a dolog azért nem került olyan sokba, mert nagyon jól tanultunk, s ezért ösztöndíjakhoz is hozzájuthattunk. Tehát szerencse és szorgalom együtt működött… Persze kérdés, mennyire voltunk képesek reprodukálni a szüleink szociális státuszát. vagy a változásokra hivatkozva szinte majdnem mindent kitaláltunk. A középrétegek nem is kizárólagosan csak self made man mitológiákkal dolgoznak.
Közben a középrétegek keményen hisznek annak a rendszernek az alapjaiban, amelyben élünk. Ez egyfelől biztonságot jelent, mert a rendszer működik, s közben bennünket jutalmaz. Másrészt hiszünk az előremenetelben, a megjutalmazottsági esélyekben, s abban, hogy aki ebből kimarad, magára vessen. Hiszen mi úgy hisszük, hogy balesetet, vagy betegséget túl tudunk élni, vagy ami egyszerűbb, a kölcsöneiket végül ki tudjuk fizetni. És egyáltalán, alapvető nehézségeinken is felül tudunk emelkedni technikai megoldásokkal, új munkával. Okosabb kölcsönökkel. Tehát akinek nem megy, az vagy tehetetlen, vagy valamiképpen szerencsétlen, esetleg kiszorítják. Hiszünk, amiben hinni akarunk…
Érdem és populizmus
A 90-es években Kelet-Európában így még hittünk abban, hogy végre egy olyan világba kerültünk, amelyben győzött, vagy győzni tudott a képesség, az érdem, hogy elvben minden megnyílik, különösen a nemzetközi nagyvállalatoknál elképzelhető az előremenetel. Lehet, hogy csak egy ponton, de ott igazán csak rajtunk múlik a dolog. Mindenesetre ilyen hitek már nincsenek, ma senki sem hisz a végtelenített sikerben. Ebben az értelemben a középosztály sem hisz automatikusan magában, illetve abban, hogy ha valaki lent marad, akkor szinte kizárólag ő maga tehet róla.
Természetesen nem ment egyszerűen, hogy a magyar középosztály nagyobbik fele elhitesse magával, a rendszer, amelyben éltünk, nagyjából az egyenlő esélyek világa. Az emberek többsége a középosztály részeként a polgári világban meg volt győződve arról, hogy a világ egyenlő szinten, méltányosan van berendezve körülötte. A 2009-es brit Social Attitudes felmérés szerint az emberek 84 százaléka úgy gondolta, hogy az érvényesüléshez a "nehéz munka" elengedhetetlen, vagy nagyon fontos. A 2016-os amerikai Brookings Intézet felmérésben az amerikaiak 69 százaléka úgy vélte, hogy az értelmi készségeket és a tehetséget a társadalom megjutalmazza. A magyarok az 1990-2010-es években ennyire azért nem bíztak a méltányosságban. De a nemzetközi minták itt is adottak voltak.
Ezzel a technokrata felfogással szemben az irodalomban létezik egy puhább jövőkép, a háziasszonyok és a populisták társadalmi szövetsége. Ha ezt az utópiát egy pillanatra komolyan vesszük; a posztkommunista Közép-Európában a háziasszonyok semmiféle szövetség élére nem álltak, de az IQ-technokraták elképzelése helyén valamilyen populista modell kezdett működni, amely egyenlőtlenséget persze így is generált. S elő is adtak különböző egyenlőtlenség-modelleket, amelyek eredetük szerint lehetnek poszt-feministák, s amelyekbe etnikai-faji különbségeket is rendesen csomagolnak, s persze vannak még '89 előttről maradó osztálykülönbségek is.
Az érdemekről egyébként mindettől függetlenül a szociológia már a XX. század közepén sokat beszélt: például a klasszikus Durkheim, aki az érdemek szabad terét hirdette, vagy az amerikai szociológia 40-50-es évekbeli alapítói, Tawney és a brit radikális szocdemek az 50-es években, a brit Munkáspárt 1945-ös kiáltványában. Persze a 60-as évektől újrahatározódott az érdem fogalma is. S azután ezt a diplomákhoz, vizsgákhoz és könnyen vásárolható rangokhoz idomítható világot tekertük tovább a '89 után bomló itteni társadalmakban.
Nálunk soha nem vették komolyan a háziasszonyokat, de a magyar populisták igazán nem konfrontálódtak az érdemmel sem. Azonban kiépültek azok a látszatai az érdemnek, amelyeket meg lehetett vásárolni. De ez mindegy, mert azok, akik kiszorultak az érdemre hivatkozó rendből - akár formálisan is kiszoruló szegényként, akik nem tanulták meg, hogyan kell hivatkozni az új érdemekre -, a 90-es évektől egyre keményebben csúsztak le. Kompenzációt, akár részlegeset, senki sem kínált nekik. Ez az utópia a nukleáris családból építkezett, nem szerette a nagy szervezeteket és nem hitt abban, hogy a szociális közelség működhet önmagában. Abban a világban, ahol erről a rendről először kezdtek sokan beszélni, voltak kommunitárius, akár még baloldalinak is létezhető változatok. A magyar elitista kiszorítósdiban ilyesmi nem volt elképzelhető.
Közben itthon nincs igazán elitszelekció sem. Ezért kell a rangokat, címeket félteni. Ha nem kellene ezeket a címeket kitűzni, akkor az érdem mögött lett volna valami és akkor a többieknek is jutna, de mert nem volt és nincs igazi kiválasztás, ezért önmagukban nem állnak meg a látszólag hivatkozott érdemek sem.
Hannah Arendt ír arról, hogy az amerikai közegben csak tömeges érdemek vannak, de az angolban azért létezik tehetséghez kötődő és ahhoz nem kötődő, tulajdonképpen akár biológiailag is kettéválasztott iskolai ki-, vagy elválasztás. De ez az osztályozás egy amerikai egyetemen elképzelhetetlen, mert az amerikai egalitariánus demokrácia ezt nem engedi, ezért a magániskolák mellett megmaradt a tömegoktatás. Nálunk a közép-európai változatokban a tömegoktatás természetesen létezik, közben azonban különböző rétegeket szétválasztanak. Esetenként a roma-nem roma rétegeket rejtett formákban választják szét, miközben az elkülönítés és elkülönülés megengedett formái is léteznek. Az egyházi-nem egyházi szétválasztásokat többnyire a középrétegek kiválogatásához használják, de a bennünket itt foglalkoztató érdemhez kötődő osztályozásnál a műveltségi eliteket nem választják szét.
Új szegénység
A hatvanas években a réteg-érdemek mögött kiépültek a fordista munkaszervezési, átrendeződés módok (nem fordítva történt, mint sokan hiszik, vagyis nem úgy működött a rendszer, hogy először voltak a szétváló dolgozói rétegek és később az azokat leképző iskola is összeállt). Sok ponton az elkülönülő fordista munkaszervezet épült rá az iskolai tehetség-kiválasztásra. Ezeken a pontokon kitöltötte a létező rendet. Ez a megfigyelhető érdemosztályozás tulajdonképpen nem szocdem, hanem neokonzervatív rendtípus. Ezt a képet továbbfejlesztve a szociológiai klasszikusa, Bell különbséget tesz a lehetőségi egyenlőségek és az eredmények egyenlősége között. Itt az eredmények osztályozása inkább szociáldemokrata, a lehetőségek szerinti mérés inkább liberális. A fordista megoldás eközben levágta a kapitalista egyenlőtlenségek legrosszabb változatait.
Ehhez az elemzéshez meg is fordíthatjuk a szegénységképet. Mi itt elsősorban a sikerekből kihagyott szegények forgatókönyveire összpontosítottunk. E szegény-képeket azonban felfoghatnánk drámaváltozatonként is. A nyugat-európai szociálpolitikákban a 80-as évektől beszélnek "újszegénységről". Addig a szegénység sok szempontból felzárkózási, utolérési formákban, illetve ezek kudarcaiban jelentkezett. Ettől kezdve előfordultak új szegénység-típusok, és a 90-es évektől ezek megjelennek Közép-Európában, így nálunk is. Németországban ekkor jelennek meg a külföldi szegények, vagy szegény külföldiek. Ez a csoport nálunk a németországinál viszonylag szerényebb létszámú, mert Németország újabban vándorlási végállomás, Magyarország pedig nem. Aki tudja, innen továbbmegy.
A magyar etnikai migránsok helyzetéről az országon belüli kép töredékes. Ezek a családok magukat nem a 90-es évekbeli letelepedésbeli szomszédiakhoz mérik (az ilyen adatok rendkívül ritkák), hanem az elvándorlás régióihoz, ahol általában a letelepedési csoportok erősebbek voltak. Amennyire lehetett, Magyarországon a küldő tájak erőforrásaira is építettek. A 90-es évek végétől már részben itt is továbbvándorlásról van szó: nem maradnak e csoportok itt. Pontos adatokból itt is kevés van.
Az "újszegénység" eközben az országon belül generálódik. Elsorvadó ipari tájak, a romló lakáskörülmények, a romatársadalom számtalan bugyra, a töredékcsaládok, a gyermekszegénység, az utolsó 20-25 év nem nyugdíjjogosult idősei tartoznak ide - különböző kombinációkban. Ezek egy része Nyugat-Európában nem lesz okvetlenül része az új szegénységnek. A stabil társadalombiztosítás Nyugat-Európában ezt a színpadot egy fokig kifakítja. A feketejövedelmek a némethez, vagy a nyugat-európaihoz képest nagyobb mértéke állandó forrást jelent és az ottanihoz képest nálunk sokkal többrétűbben épül be a rejtett jövedelmekbe. Ez a jövedelemszerkezet nagyobbrészt nem konvertálódhat a társadalom másik felének, s különösen nem a tudástermelők tudásforrásaiba. S mert az informális jövedelemforrások közismerten viszonylag igen eltérő arányokban mérhetőek csak össze, az életminőség rohamosan szétszakad. A feltörekvők itt nem Közép-Európához, hanem a rejtett, informális formákat sokkal erősebben használó Dél-Európához hasonlítanak. A sikeresek itt nem a közép-európai sikeresekhez, hanem a dél-európai árnyékgazdasághoz fognak inkább hasonlítani. Klasszikus modellértelemben itt nincs szó tudástermelési felzárkózásról a hagyományos középosztályhoz. A dél-európaihoz igazodó munkaformák, szakmák is olyan szektorokba vándorolnak, ahol legalább részben árnyékgazdaságról van szó.
Végül nem lehet munkaformák szerint már mit összemérni. A középosztály csak töredékesen tudja magát ezekhez a "szegényekhez" mérni. A hagyományos itteni középosztály ehhez az új, dél-európai informalitáshoz nem fogja, nem is akarja magát mérni, még ha a jövedelmek e csoportok között egyes pontokon részben ki is egyenlítődnek. A szakadék a kulturális formák között stabilizálódott. Az idegenkedés még inkább természetessé válik.
