Harmincegy éve egy fiatalember egy koporsó mellett állva hangot adott a véleményének. A puha, de diktatúrában nem volt garancia arra, hogy a hatalomnak nem tetsző nézeteket nyilvánosan vállalónak nem kell bűnhődnie. Az esetleges retorziókra fittyet hányó ifjú sokak számára hőssé vált azon a történelmi napon. Azóta miniszterelnök és kötelező történelem tananyag lett.
Most is történelmi időket élünk. A parlament a veszélyhelyzetre hivatkozva büntető törvénykönyvbe iktatja a rémhírterjesztést, és elfogad egy rettenetes időszakot idéző, a kormánynak korlátlan hatalmat adó törvényt. Idős emberek halála a mindent felülíró politikai érdekek ütközőpontja lesz. A származásuk miatt hátrányba került diákok kártérítésének apropóján a kormányfő ingyenélőnek bélyegzi az egyenlőségért küzdőket, majd miután az igazságszolgáltatás igazságot szolgáltat, a kormánylap publicistája leírja, hogy a kártérítést piára, kajára, verekedésre, meg agresszióra fogják költeni a szerinte csak idézőjelben szegregáltak. A cikket olvasta szerkesztő, a lap megjelent. A szerző vérlázító gondolatainak megfogalmazásakor élt a véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jogával. És ez így van jól.
Cikke megjelenésével egy időben a rendőrség eljárást indított két ember ellen, akik közzétették véleményüket. Lehet, hogy igazuk volt, lehet, hogy tévedtek, és az is, hogy sokakat felháborítottak. Mindegy. Éltek a demokrácia egyik alappillérét jelentő, elidegeníthetetlen jogukkal. A biztonságot szolgáltató hatóság helyett ismét erőszakszervezetként működő rendőrség vélt vagy valós politikai megrendelésre tartott hajnalban házkutatást, foglalt le informatikai eszközöket, vegzált két embert. A hatalom a magát civilizáltnak tartó Magyarországon 2020-ban a példa statuálásával nem csupán őket, hanem tízmillió embert akar megfélemlíteni.
A rendszerváltás után békésen teremtődött itt egy bicebóca, de demokrácia. A valaha a szólás- és véleményszabadságával élő egykori hős irányításával most éppoly békésen romba is dőlhet. Ha hagyjuk.