Most már tudom, hogy jobban oda kellett volna figyelni, amikor meséltél. Azokból meg lehetne írni a Népszava egész újkori történetét, és segítenének most is, amikor már csak emlékezni tudunk rád. 45 évet töltöttél a lapnál, dolgoztál mindenféle munkakörben, ismertél szinte mindenkit. És azokban a sztorizásokban gyakran előkerült a gyermekkorod, a ceglédi évek éppúgy, mint egyik legnagyobb büszkeséged, a fiad, Péter. Nem mentség, csak magyarázkodás, hogy közben el kellett készíteni a lapot, figyelni kellett arra is. De abban sem volt soha hiba. Mindent tudtál az újságírásról, ha kellett, cikkeket írtál, ha meg úgy hozta a sors, akkor szerkesztettél. Hosszú éveken át te voltál az, aki a nyomdába küldés előtt még mindent ellenőriztél, rajtad múlott tehát, megjelenik-e másnap a Népszava. És a szerkesztők, újságírók, fotósok, tördelők nyugodtak lehettek, mert te biztos kézzel irányítottál és dolgoztál. Pedig tudjuk, közben hol itt fájt, hol meg ott, átvészeltél még egy infarktust is, de a gondok és bajok nem látszottak a munkádon. Az viszont biztos, hogy jobban oda kellett volna figyelni rád, miután – több mint három éve – megszűnt a lapszerkesztői munkakör, és te végképp nyugdíjas lettél. Hiszen azt, aki évtizedeken át újságot készít, elsősorban a munka élteti. És nehezen éli meg, ha tapasztalatára, tudására, a történeteire már
nincs szükség. Mondhatjuk, hogy most veled együtt elment egy darab a régi Népszavából, de ezzel inkább csak magunkat vigasztalhatjuk a veszteség miatt. Azért a veszteségért, ami 2017-es távozásoddal a lapot érte, és május 8-án, halálod napján visszafordíthatatlanná vált. Ez a dátum sokfelé a győzelem napja, bennünk meg ezentúl erősíti a hiányodat. Hogy volt egyszer egy nagyszerű ember és újságcsináló, akire mindig emlékezni kell.
