Nehéz erről beszélni, de a gyerekeimet egyáltalán nem érdekli, mivel foglalkozom. Nem panaszképpen, megvan közöttünk ez az apa-fia dolog; vannak közös dolgaink, ha tehetjük, együtt utazunk, jókat beszélgetünk, megiszunk egy üveg ezt-azt. De nem olvasnak. Tudják persze, hogy újságíró, meg Népszava és hasonlók, de még egyetlen sort sem.
Az egész csak onnan jutott eszembe, hogy a napokban olvastam egy interjút a kínai milliárdossal, Eric Yuannal, az egyik legnépszerűbb internetes video-konferencia alkalmazás, a Zoom alapítójával és tulajdonosával. A derék üzletember egyetlen nap alatt lett milliárdos, amikor cégét bevezették az amerikai tőzsdére, és három hónap alatt megháromszorozta egyébként is mesés vagyonát a járvány alatt. Meséli, mennyire meghatódott, amikor a legkisebb lánya néhány hete megkérdezte tőle, tényleg ő alapította-e a Zoom-ot, és hogy hogyan lehet belépni az alkalmazásba. Merthogy kell az iskolai feladatokhoz. Jó a sztori, bár nehezen hiszem, hogy a kis Yuan-lány ne tudta volna, hogy apa nem hivatalsegédi fizuból vette nekik a medencés házat Los Angelesben, de nem is ez a lényeg.
Néhány hónapja írtam valamit, amiről ma is azt gondolom, rendesen meg volt írva. Megjelent, kaptam is néhány kedves gratulálót a fészbúkon (általában mindig ugyanazoktól, de az ember ne legyen telhetetlen), elismerő telefonokat, hogy na ez aztán már tényleg valami. De mindez persze nem érdekes, mert csak arra a két telefonra várok, ami számít. Ilyenek a gyerekek. Anyám koradélután szokott jelentkezni (megtörtént), elmondja, mennyire tetszett neki, amit írtam, és megkérdezi, nem lesz-e nekem ebből bajom. Apámhoz viszont, aki már elmúlt kilencven, rendesen el kell zarándokolni a dicséretért. De megéri. Nem tudom, miért van ez így, de a gyerekek a szülőknek írnak.
Akkor miért nem működik ez visszafelé? Mi kell ahhoz, hogy a gyerek büszke legyen az apjára? Egészen a múlt hétig azt hittem, ez egyfajta természeti törvény, megváltoztathatatlan, kikerülhetetlen. Aztán történt valami. A nagyobbik hívott, hogy hír voltam a Hír TV-ben. Zárójelben kell megjegyeznem, hogy általában nem néz tévét, de vannak műsorok, amelyek szórakoztatják. Azért ez nem semmi – mondta, és most először hallottam a hangjából valami elismerés félét. Én is meglepődtem, hogy névvel, címmel emlékeztek meg rólam, azt hiszem, az verte ki a biztosítékot, hogy kissé szabados szexuális kapcsolatot véltem felfedezni a kormánypárt és a szavazói között. Írnak a kollégák ennél sokkal jobbat is, szebbet is, de valamiért ezt választották. Tényszerűen elmondták, hogy egy gazember vagyok, kicsit meg is ijedtem, ez azért nem szokás, meg hát ki is vagyok én? De a gyerek telefonja tényleg kárpótolt mindenért. Kiderült, hogy ez az apák és fiúk dolog visszafelé is működik. Majdnem. Egyébként olvastad, amit írtam? – kérdeztem hanyagul, amikor búcsúzkodtunk. Ja, nem. Miért, miről írtál?
Nem kárhoztatom a dologért. Persze majd ha ott fürdik a Los Angeles-i villámban, azért csak rákérdezek, tudja-e, miből futja rá.