Az afrobeat nagyjai távoztak, de szerencsére itt maradt úttörő, ma is modernnek ható zenéjük és jó hat évtizednyi kultúrtörténet. A veszteség miatt persze sírni kellene, de afrobeatre azt nem lehet. Elsőnek, még februárban, a „highlife ördögi géniusza”, Victor Olaiya, ment el és bár csak három hónappal később, a napokban temették el, nem derült ki, hogy koronavírus fertőzése volt-e. A trombitás-énekes gazdag családba született, egyenes útja lett volna a fekete diákjairól híres washingtoni Howard Egyetemre, ahol építőmérnöknek tanulhatott volna. Ő azonban nem hallgatott az atyai intelmekre – na ja, nem kellett volna gyerekkorában kürtöt adni a kezébe.
A „highlife” Ghánából eredt, hogy Olaiya közreműködésével hódítsa meg Nigériát, onnan pedig az egész kontinenst. A műfaj kialakulásához afrikai hagyományokra, európai hangszerekre és amerikai swinglemezekre volt szükség: a dzsesszesen harmonizáló fúvósokhoz egyszerre több gitár és egy kisebb törzset kitevő dobos-ütős szekció társult. A lehengerlő lendület és mindent elsöprő jókedv kiválóan passzolt a függetlenné váló egykori gyarmatok határtalan, és mint persze gyorsan kiderült, jelentős részben alaptalan optimizmusához.
Victor Olaiya fantasztikus karrierjére jellemző, hogy alig 24 éves korában már az ő zenekara játszott a II. Erzsébet királynő tiszteletére adott lagosi fogadáson. Sajnos nem tudjuk, mit szólt a "highlife"-hoz a királynő, Olaiya mindenesetre nem sokkal később már a legnagyobb királlyal, Louis Armstronggal állt közös színpadon. Csaknem hét évtizedes pályafutása során rengeteg lemezt készített, nyolcvanon túl is aktív maradt. Nem költözött Európába, így errefelé nem nagyon ismertük – pedig 1963-ban egy csehszlovákiai dzsesszfesztiválon is megfordult. Viszont játszott a zenekarában egy bizonyos Fela Anikulapo Kuti, a „highlife”-ból kialakult afrobeat későbbi legnagyobb alakja, aki egy forrófejű pillanatában még a nigériai elnökválasztáson is indulni akart, és Tony Allen, a szakma szerint a világ legjobb dobosa.
Utóbbi április utolsó napján, a párizsi Georges Pompidou kórházban halt meg. Nélküle, mint ahogyan azt Fela is elismerte, nem lett volna afrobeat: „ő hozta az afróba a beatet”. Virtuozitása nem ismert határokat. Max Roach és Art Blakey lemezeiről leste el a fogásokat, de joruba zenészektől is tanult és persze a highlife is hatott rá. Zeneigazgatóként több mint egy évtizedig tartotta kordában Fela időnként harminctagúnál is nagyobb bandáját, különös tekintettel a ritmusszekcióra – amikor aztán összekülönböztek, négy dobost kellett szerződtetni a helyére.
Allen a 80-as évek közepén Londonba, onnan Párizsba költözött, és kifejlesztette az egyszerre afrikai, európai és amerikai afrofunkot. Rengeteg nagy muzsikussal játszott, sok fesztiválon lépett fel, a párizsi zenei körök egyik legismertebb és legkedveltebb alakja volt. Hatásáról elég Peter Gabrielt idézni, aki ezt írta róla és Fela Kutiról: „Zenészként és feltörekvő dobosként élvezet volt elveszni az ő új, okos, szexi és politikai tartalmú zenéjükben, amely tele volt parádés futamokkal”.
A pánafrikai meggyőződésű Allen egyik legjobb barátja volt az élők sorából előtte egy hónappal, Covid 19 fertőzés következtében távozó Manu Dibango. A kameruni szaxofonos és vibrafonjátékos szintén Párizsban élt, ahol barátságos természete, alkalmazkodókészsége és virtuóz zenei tudása miatt közszeretetnek örvendett. Ő is játszott Fela Kutival, és 1972-es slágere, a rádiókban a mai napig hallható Soul Makossa egyszerre mutatja a funk és az afrobeat jegyeit.
Miles Davis a 60-as években a zene jövőjének nevezte az afrobeatet, és neki közismerten jó orra volt az ilyesmihez. Az olvasó persze megkérdezheti, hogy na jó, de mi közünk van nekünk ehhez itt, Magyarországon. Annyi bizonyosan, hogy a Trafóban közvetlenül a járvány kitörése előtt lemezbemutató koncertet tartott az első magyar afrobeat társulat, a Mabod Dawud Republic. A kidőlő óriások helyén már ott csírázik a jövő fekete, fehér, tarka afrobeat nemzedéke. És az is nagyon jó.
