„Diadal! Beteljesedés! Csapategység! Család! Igen azok voltunk egymásnak, így éltük az életünket, az egymás iránti alázat és tisztelet jegyében. Sok-sok ezer embernek szereztünk örömet, akik a mai napig emlékeznek erre, nem feledték azokat az élményeket! A Hódos csarnok nekünk olyan volt, mint egy szentély, a világ legjobb szurkolótáborával! Úristen, az a hangulat, ami ott volt! Még ma is libabőrös leszek! A kupagyőzelem utáni ünneplés felejthetetlen. Reptér, Dósa Nádor tér, Hódos. Kopaszra vágott vezetők, szurkolók. Áldottnak és szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen rendkívüli, mágikus élménynek lehettem a részese!” – emlékezett a DVSC hivatalos honlapján a 25 évvel ezelőtti mámoros napra Jeddi Mária, a kupagyőztes csapat átlövője.
Az emlékek jottányit sem koptak negyedszázad alatt, ami jelzi: Debrecenben különleges helyet foglal el a város lakóinak szívében a női kézilabdázás. A klub első nemzetközi sikere egy hosszú, sokszor oltári balszerencsével övezett folyamat beteljesülése volt: a Loki addigra már túl volt első európai kupadöntőjén, az IFH-kupa 1985/86-os kiírásában a csapat a keletnémet SC Leipzig ellen bukta el a finálét. Az 1989/90-es szezonban a Rosztelmasz Rosztov ellen ugyancsak a döntőig robogott a csapat, de szintúgy nem sikerült a pontot feltenni a betűre: annyival jobb volt a KEK döntőben az ellenfél, hogy nem volt kérdés a végkifejlet.
Ugyanebben a sorozatban 1992-ben csak idegenben lőtt több góllal nyerte meg az aranycsatát a Radnicski Belgrád a DVSC ellen. És két évvel később az EHF-kupában újra kísértett az idegenben lőtt gólok átka, a dán Viborg vitte el a létező legminimálisabb különbséggel a trófeát a DVSC elől. Ilyen előzmények, tehát kétszer is csupán rosszabb gólaránnyal elbukott európai kupadöntő után következett az 1995-ös EHF-kupa-döntő: az ellenfél a norvég Bakkelagets Oslo volt. Ráadásul két nappal korábban a Dunaferr megnyerte a KEK-et, szóval valóban kézilabdás nagyhét volt az országban huszonöt évvel ezelőtt. Az első meccset Debrecenben játszották, a Loki kiütéses, nyolcgólos vereséget mért a norvégokra. A visszavágón azonban Grini, a kor egyik legnagyobb hatású játékosának vezérletével majdnem megfordította az állást az Oslo: kint nyolccal nyert, vagyis ledolgozta hátrányát, ám az idegenben lőtt több gól révén ezúttal végre a DVSC örülhetett. Sőt a Loki egy évvel később arra is képes volt, hogy megvédje az EHF-kupát, ami addig a sorozatban semelyik csapatnak nem sikerült!
Csapó Erika, a DVSC történetének legeredményesebb játékosa öt évvel ezelőtt a Debreceni Hírek című helyi lapban igen érdekes különbségre hívta fel a figyelmet. „Hihetetlen, milyen mentalitásbeli különbség volt közöttünk és az északiak között. Amikor mi 1994-ben elbuktuk a finálét, olyan mély depresszióba zuhantunk, hogy egy hétig szinte hozzánk szólni sem lehetett. Ezzel szemben a norvégok, akik ugyanúgy hazai pályán vesztettek, mint mi a Viborg ellen, körülbelül tíz perc alatt tették túl magukat a dolgon. Már az eredményhirdetés alatt tudtak mosolyogni. Ha pedig valaki csak az esti bankettre toppant volna be, talán meg sem tudta volna állapítani, melyik a győztes és melyik a vesztes csapat. Mert ugyanúgy buliztak, mint mi. A hazatérés Debrecenbe felejthetetlen volt, rengeteg szurkoló fogadott bennünket a Debreceni Repülőtéren. Mikor kinéztünk a gép ablakán, olyan volt, mintha kijött volna elénk az egész város…”
A klub történetét feldolgozó könyvben Jeddi Mária elmondta: már állt a repülőgép a földön és az ajtó nyitva volt. De sokáig nem indult el senki kifelé. Mert az egész csapat együtt sírt a boldogságtól.
A DVSC egészen kivételes évet futott, egy évvel később szintúgy norvég, csak épp a Larvik ellen játszotta a döntőt. És azt is megnyerte. A két nemzetközi kupagyőzelem metszéspontjában Köstner Vilmos vezetőedző szerepe megkerülhetetlen: csapatában nem voltak világsztárok, de az egymást a végletekig és azon túl is segítő játékosok mégis világsztárokat vertek.
A mai DVSC-nek pedig ismét Köstner Vilmos az edzője…
