Novai Gábor mondogatta még a Hungaria tagjaként: egy produkció igazából három évig él. A „szuper Nova”, ahogyan rajongói nevezik, ötven esztendeje van a színpadon...
Little Richard sem töltött ott kevesebbet, de a legnagyobbak közül ő támasztotta alá a leginkább Novai igazságát. Három év alatt örök érvényű számok sorát interpretálta a maga összetéveszthetetlen stílusában, aztán ötvenhétben hosszú időre eltűnt a színpadról, de ha nem tért volna vissza, akkor is ugyanaz maradna mögötte, amit nyolcvanhét esztendős korában hátrahagyott.
Ám éppen az a szép, hogy a három év során dekádokra felforgatta a világot. Mi akár magyar előadónak is tekinthetjük, hiszen azóta, hogy az Illés eljátszotta: „Little Richard énekel”, egy ország tudja, köztünk élt egy amerikai énekes. Bródy János szövege nyomán még a nevét is fejből fújja szinte minden honfitársunk: Richard Wayne Penniman.
Az Illésre hatott, akárcsak a Hungariára (az is közszájon forgó hazai megközelítés, hogy „Kicsi Ricsi énekel”), továbbá bizonyos Beatlesre, Rolling Stonesra, Jimi Hendrix pedig egy darabig Little Richard zenekarában gitározott.
Richard a színpadon nem mozgott rosszul, jóllehet az egyik lába rövidebb volt, mint a másik. Ez a legkevésbé sem zavarta abban, hogy felmásszon a zongora tetejére, ahogyan Jerry Lee Lewis, akivel – meg Chuck Berryvel – a Kisstadionban is koncertezett már inkább koros, mint kicsi Ricsiként. Amikor fent állt a hangszeren, lent standing ovation volt. Annál azért több is. Noha tudták róla, hogy gyerekkorában anyja ruhájába öltözött, és sminkelte magát – amiért az apja agyba-főbe verte –, a koncertek közben a nők magukról készült meztelen fotókat és bugyikat hajigáltak elé. Már csak azért sem vette az ilyesmit zokon, mert mindkét nemhez vonzódott, sőt három napot börtönben kellett töltenie szexuális jellegű közbotrány-okozás miatt.
Na, de az, amibe mindenki beleszeretett... Az tényleg nem volt akármi. A Tutti-fruttival kezdődött 1955-ben – Richard úgy mondta, a ritmust a házuk előtt elhaladó vonatok kattogásából merítette –, s aztán sorra kerültek elő a további korszakos dalok, a Long Tall Sally, a Ready Teddy, a Lucille, a Good Golly Miss Molly. A Lucille a rocktörténet legtöbbet játszott számai közé tartozik, de mindegyik egy-egy mérföldkő; nem csoda, ha Little Richard lemezeiből csak 1956-ban és 1957-ben harminckét millió kelt el. Segített az eladásban, hogy „a rock and roll igazi királya” – miként rajongói nevezték – több filmben is szerepelt, az egyik mozi címadó dalát (The Girl Can't Help It) történetesen ő énekelte.
Azután, hogy hosszú esztendőkre visszavonult, mert megcsömörlött a koncertek özönétől meg a drogoktól, prédikátorként szolgált. Amikor megtérése után, már a hatvanas években, ismét színpadra lépett, új számokkal nem tudta elbódítani a publikumot. Ám így is az elsők között választották (1986-ban) a rock and roll halhatatlanjai közé.
„Sohasem lehetett valamikor...” – kezdeném magamban a nótát. Mi, az hogy valamikor?! Történt, ami történt, maradjunk a refrénnél: „Little Richard énekel.”
Így, jelen időben.
