„Egy biztos: ha ma egy zongorista, akár magyar, akár másmilyen nemzetiségű, ráteszi a kezét a billentyűkre, abban ott van Liszt, az ő üzenetét érezzük” – mondja rögtön a 2002-ben készült film elején, majd kicsit később is Kocsis Zoltán. Ő maga 1968-ban kezdett a Zeneakadémián, és mint felhívja rá a figyelmet, az akkori idők szabadabbá váló szellemének köszönhetően az első generációhoz tartozott, amelyet ideológiailag, hangszertechnikailag, általános zenei normák szerint nem nyomorítottak meg. 1970-ben Kocsis megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyét, zongorázása, személyisége attól a pillanattól kezdve rengeteg rajongót vonzott. Új utakat keresett zeneszerzőként és előadóművészként és is: egyik interjújában elmondja, hogy az egyik vizsgáján kettest kapott Bach-játékára, mert úgy játszotta, mint előtte még itthon soha senki. A „Glenn Gould-féle polifónia és az a fajta csembalószerű hangzás, amelyet már nagyon régen elfeledtek”, mutatkozott meg zongorázásában.
Ugyanakkor, mint az az elsőként idézett mondatból kitűnik, mégiscsak egyfajta hagyományban gyökeredzett művészete, amit nyugodtan lehet magyar iskolának nevezni: ez Liszt oktatói munkája, majd tanítványainak tevékenysége eredményeként terjedt el a világban. (Még amerikai dzsesszzongoristák játékában is felfedezhető.) A Liszt-tanítványok állandóan mesterük nyomában voltak, úgy kapcsolódtak hozzá, mint egy indiai guruhoz a követői. A filmből megtudjuk, hogyan alakult ki magának Lisztnek a stílusa, amely leginkább Beethoven zongoraműveinek alapos ismeretén alapult, amit persze a saját módján fejlesztetett tovább.
A narrátor, a beszélő – egy-két bejátszást leszámítva – Kocsis Zoltán, akit tanárként is láthatunk. Ha talán minden, amit ebben a minőségben tanítványainak mond, nem is teljesen érthető a laikusok számára, az kiderülhet, milyen apróságokon múlik, hogy valaki a legnagyobbak közé emelkedhessen. Kocsis, Ránki, Schiff a 70-es években tehát a zongoristák új nemzedékét képviselték, figyelemmel kíséreték egymást, inspirálták egymást, és az újabb nemzedékek hallhatóan sokat köszönhetnek nekik. Legfontosabb mesterük Kadosa Pál volt, akinek „fő erénye az volt, hogy mindenkihez más módon nyúlt, az egyéniségének megfelelően” – jellemzi őt így Kocsis. Kadosa „mint Bartók egyenesági örököse az ő zongorához való hozzáállását is magáévá tette, de még nála is szikárabb, puritánabb módon nyúlt hangszerhez”. Szó esik Brahmsról is, illetve magyaros elemekről műveiben: amennyire Liszt magyar a maga módján, annyira Brahms is az, mindketten megfertőződtek a magyar népies műzenével, ami a cigányok közvetítésével került hozzájuk, vagy kiadványok révén.
Megtudjuk, amennyire az 52 percbe belefér, kik voltak még a legfontosabb örökösök: következik Dohnányi, aki sajnos intenzíven csak Berlinben tanított, itthon a rádió elnöke is volt, és rengeteg más funkciót is ellátott. És: „Bartók lelkiismeretesen tanított, rendkívüli mód tisztelte a növendék elképzelését, már amennyiben létezett ilyesmi. (…)A Zeneakadémián a két háború között fantasztikus élet lehetett, egy olyan szakmai szintű zeneoktatás, amilyen talán azóta sincsen” – jegyzi meg Kocsis. „Olyan nevek kerültek ki innen, mint Anda Géza, Fischer Annie, Cziffra György. A billentésmódunk, a mely még a liszti hagyományokra nyúlt vissza, vagyis a zongorából való hang előcsalogatásának módszere gyakorlatilag egy és ugyanaz volt. Hozzám ilyen szempontból Fischer Annie játéka áll a legközelebb”- vallja.
Rengeteg minden játszott közre abban, hogy milyen lett végül a magyar zongoraiskola, a folyamatok nem egykönnyen átláthatók. Hogy mi lesz ezután? – teszi fel a kérdést Kocsis Zoltán. „Ugyanazt tudom mondani, mint Sztravinszkij a remekművekről: a legbizonytalanabb tényező, hogy egyáltalán meg fognak-e születni”. A záró képsorokban hangulatképeket láthatunk az egykori Budapestről, idilli, nyári pillanatok, majdnem minden ugyanolyan, ma is, mint akkor. A külső változások aprók, eltűntek a Körútról a már akkor is idejét múlt villamosok, nem telefonál senki nyilvános készülékről, kívül-belül megújult a Zeneakadémia épülete. És rengeteg, jelentősen több ma a koncert, a sok zongorista között természetszerűleg valódi egyéniségek is feltűnnek a globális hangversenydarálóban, köztük magyarok is.
Az örökség élő, mint azt a Kocsistól megtudtuk, habár a konzervatív iskolai hagyományt elutasíthatja egy haladó szellemű tanítvány, az ott szerzett tudás a vérévé válik.
Infó:
A magyar iskola
Rendező: Darvas János
