Több mint hatvan esztendeje fordít magyar szépirodalmat oroszra Tatjana Voronkina. Munkája sok magyar író barátságát is meghozta számára. A közelmúltban egy héten át beszélgettünk Moszkvában, kisebb kötetre való anyag gyűlt össze a hozzájuk fűződő emlékeiből. Örkény István különleges helyet foglal el az általa fordított írók között, meghitt alkotói kapcsolatban álltak, és ez a bensőséges viszony az író özvegyével, Radnóti Zsuzsával is a mai napig megmaradt. Beszélgetésünk egy részlete ezekben a napokban, amikor a második világháború európai végének 75. évfordulójára emlékezünk, amelyet orosz földön joggal mindig is a Győzelem Napjának neveznek, az irodalom kiváltságos lehetőségeit is fölvillantja. – Örkénynek szinte minden sorát lefordítottam – kezdte aznapi beszélgetésünket Tatjana Voronkina. – Szívesen foglalkoztak vele a kiadók is, így természetes volt, hogy születésének 2012 áprilisában esedékes centenáriumára is megjelenik műveiből egy válogatás. A kiadó különösen szép kiadványt tervezett, aztán az utolsó pillanatban anyagi okok miatt meghiúsult a terv. Éppen aznap derült ki ez, amikor más ügyben a kiadóban jártam. Nehéz elmondani, milyen lelkiállapotban értem haza. Gépiesen vettem ki a postámat, de rá se néztem, később is csak annyit láttam, van ott valami hivatalos levélféle, gondoltam, talán elmaradt számlát követelnek rajtam. Úgy, ahogy voltam, nagykabátban a székre rogytam, és eleredt a könnyem. – Mégse jelenik meg az Örkény-válogatás – panaszoltam a férjemnek.
Hosszabb szünet. Aztán az asztalról előkerül egy levél.
–Végül csak kinyitottam a borítékot, és nem akartam hinni a szememnek.: „Hatalmas kívánság, hogy lefordíttassuk és kiadjuk a kitűnő magyar író, Örkény István Voronyezs című drámáját, amely még nem jelent meg orosz nyelven.”
Mintha még most se hinné. Mondja is: – Hatalmas kívánság! Hát szoktak hivatalos levelekben így fogalmazni?! De mióta személyesen is megismerkedtem a feladóval, Dmitrij Gyjakovval, aki író, újságíró, történész és kiadó egy személyben, valamint feleségével, Tamarával, a Voronyezsi Állami Egyetem tanárával, és megtudtam, hogy mindketten élénken érdeklődnek a magyar történelem és kultúra iránt, már nem lepődöm meg. Így kellett lennie, hogy Örkény visszatérhessen Voronyezsbe, másképp, mint hajdanán. 1942-ben munkaszolgálatosként került a Don-kanyarba, átélte a borzalmakat. 1943 januárjában pedig, amikor a szovjet áttörés nyomán a 2. magyar hadsereg zöme néhány nap alatt megsemmisült, és a túlélők meg akarták adni magukat, tanúja lehetett annak, hogy a szovjet katonák még csak őrizetbe se vették őket: mindössze mutatták nekik, merre menjenek, arrafelé van egy hadifogolytábor. Háromszáz kilométert gyalogoltak fagyban, hóban, minden második odaveszett közülük. Ő megmaradt, eljutott a tambovi táborba, és évtizedeken át, haláláig kötelességének tartotta, hogy szóljon a háború rémségeiről. Mondogatta: tartozom nekik, akik nem térhettek vissza a Don-kanyarból. Ahogy írta is a Tóték nézőihez címzett levélben: hatvanezer ember fagyott meg ott, az ő telük, az ő sorsuk azóta sem hagyta őt megnyugodni.
Fejből idézi az író sorait, sok közönségtalálkozón mondta már el: „A legtöbben ülve fagytak meg, s ahogy ott ültek, márványba fagyott arccal, még most is a hátamban érzem a tekintetüket.”
Örkény István a tambovi táborból később a Moszkva melletti Krasznogorszkba került, ott már írhatott is. A táborban született a Voronyezs című dráma, majd az ottani élményeit összegző Lágerek népe.
A Gyjakov házaspár kezdeményezése nyomán 2013 januárjában, a doni harcok 70. évfordulója alkalmából kétnapos kulturális rendezvénysorozatot szerveztek a városban, Örkény István napjai címmel, a moszkvai Magyar Kulturális Központ is támogatta a programokat. Akkori vezetője, Baranyi András is jelen volt, és eljutott Voronyezsbe Radnóti Zsuzsa is. Örkény írásai, köztük a Tóték néhány részlete, amelyet a Moszkva megyei Osztrovszkij színház művészei adtak elő, mélyen megérintették a voronyezsieket, és kedvező változás indult el a magyarokról való gondolkodásukban. – A rendezvények és a közönségtalálkozók sikere nagyon sokat jelentett, a magyar vendégeknek és az oroszoknak egyaránt. Áttörés volt az a javából, ezúttal a szó nemesebb értelmében – mondja. Említem neki, hogy a Magyar Rádió moszkvai tudósítójaként ott voltam, amikor 2003-ban a városhoz közeli Rudkinóban fölavatták az oroszországi központi magyar katonatemetőt. Emlékszem, milyen nehézségek árán és több éves huzavona után sikerült csak az elképzelés megvalósítása: a legmagasabb szinten kellett beavatkozni, mert a helyi lakosság sokáig tiltakozott az emlékhely kialakítása ellen, fölemlegetve a magyar katonák kegyetlenkedéseit a megszállás idején.
– Valóban ez volt a helyzet – erősíti meg, és hozzáteszi, hogy ennek fényében tényleg nehéz volna túlértékelni az eseményekről szóló beszámolók hangnemét. – Örkény István kibékítette az oroszokat a magyarokkal – ez volt olvasható a Voronyezsi Kurír hetilap hatalmas betűkkel szedett szalagcímében. Tanúsíthatom, hogy megváltozott a légkör, és ez azóta is ez jellemzi a kapcsolatokat. Gyümölcsöző együttműködés jött létre a voronyezsi és a debreceni egyetem között, közös konferenciákat, szimpóziumokat szerveznek, rendszeres a tanárok és hallgatók cseréje, Hogy mindebben már semmi meglepő, hogy mindez már a hétköznapok természetes része, az annak a – hadd mondjam így – örkényi januárnak is köszönhető – tesz pontot voronyezsi története végére Tatjana Voronkina.
