A koronavírus az európai futballban is üzemszünetet kényszerített ki. Mit tesz ilyenkor egy futballkedvelő magyar? Friss élmények híján számítógépén kinyit néhány meccskonzervet, tabellákat, kimutatásokat böngészget, elméláz néhány következtetés-csírán. Mint például az alábbiakban.
Az ötvenöt országot összefogó Európai Labdarúgó Szövetség ranglistája rögtön szíven is üti. Hét szomszédunk közül mindegyiknek csak a hátát látjuk. Legközelebb hozzánk (33.) Szlovénia (31.) szerénykedik. A 8. Ukrajna és a 12. Ausztria elérhetetlen messzeségben elhúzott tőlünk. Társasági adókedvezmények (tao), miniszterelnöki bábáskodás, stadionépítési mámor, monstre rendezvények vállalása, a sportág politikai megszállása nélkül.
A vak ló bátorságában azért akadt még társunk. Rajtunk kívül Románia is beszállt társrendezőnek az eredetileg erre az évre tervezett, de a járvány miatt jövőre halasztott kontinensbajnokság lebonyolításába. Túl sok kockázatelemzőt egyik helyen sem foglalkoztattak. Először fordulhat elő ugyanis az Európa-bajnokságok történetében, hogy sikertelen kvalifikáció esetén a rendező ország csapata hiányozhat a rajtnál. Reménykedjünk, hogy a sokszázmilliárdos befektetés nem lesz hiábavaló. Bár még akkor is felmerül, hogy mi a fenét fogunk csinálni a háromezres fizető nézőátlag elérésére sem képes magyar bajnokságban egy közel hetvenezres stadionnal. Emlékeztetőül: évente általában 5-6 válogatott találkozóra kerül sor hazánkban.
Sebaj, a labdarúgáshoz hasonló apropóból, épül egy száz milliárdot jóval meghaladó beruházásban atlétikai létesítmény is a fővárosban a 2023-as világbajnokságra. Budapesten az atlétikai szakosztályok száma nem éri el a harmincat. Ez estben sem kell jósnak lenni ahhoz, hogy elképzeljük a vb után várható kihasználtságot, a fenntartás, az őrzés és a felújítások költségeit. De mit számít az egy főre jutó bruttó hazai termék mértéke, amikor a dzsentri mulatni akar! Legyünk azért valamire büszkék: GDP 60. helyezésünkkel itt kenterbe verjük a 86. Romániát.
Evezzünk más vizekre! Nehogy valaki úgy értelmezze ezt a felszólítást, hogy e sportágban is itt az idő a költségvetés brutális megcsapolására. Maradjunk csak a labdarúgásnál! Nézzük meg, mit eredményeztek klubjainkban az évtizede folyamatosan áramló, döntően közpénznek minősítendő milliárdok. Itt is van objektív, európai mutató, amely a legutóbbi öt év összesített teljesítményét teszi mérlegre. Ezúttal sem tudtuk árnyékunkat átlépni, továbbra is a szokásossá vált tartományban (36. helyezés) dagonyázunk. Konkrétabban: a Fehérvár FC a 122., a Ferencváros a 135. e listán. Miközben a Salzburg ugyanitt a 28., a Dinamó Zágráb pedig a 47. helyre soroltatik.
Engedtessék meg még egy beszédes metszet bemutatása. A tízmilliós Csehországban az elsőosztályú csapatok székhely városainak legkisebb lakosságszámát a legnagyobbhoz viszonyítva ötvenszeres szorzót kapunk. Ugyanez a nyolcmillós Ausztriában már háromszázszorosra növekszik. Magyarország az abszolút térségi rekorder az ezerszeres mutatójával (vesd össze Budapest és Felcsút lélekszámát). Tizenkét résztvevővel zajló nemzeti bajnokságunkban a három fővárosi csapat mellett négy olyan település, köztük egy község szerepel, ahol a lakosok száma nem éri el a húszezret. Miközben tucatnyi megyeszékhely, számos százezres város a másodosztályban vegetál.
Gondolom, a fentiek alapján nem kell további elemzésre hagyatkozni annak megállapításához, hogy a magyar labdarúgásban a szerves fejlődés helyett súlyos strukturális bajok, aránytalanságok vannak, eszméletlen pénzpocsékolás folyik, és mindent behálóznak a politikai kapcsolatok. Ebben a vircsaftban csak kevés győztes van. A stadionépítésekben érintettek kivétel nélkül idesorolhatók.
Pedig lenne jobb helye eme sportpénzeknek. Tornatermek, lakossági uszodák, lakóterületi sportpályák, védett kerékpár utak, vándortábori bázisok építésére. Kedvezményes sporteszköz bérlésre, szabadidő sportszervezők képzésére, tömeges foglalkoztatásukra, tisztes javadalmazásukra. Hétvégeken, tanulmányi szünetekben az iskolai sportlétesítmények megnyitására, ebben a tanintézetek érdekeltté tételére, itt szakértő szervezők folyamatos foglalkoztatására. Sorolhatnám, de már hallani vélem a jajveszékelést, hogy mi lesz a verseny- és az élsporttal, az olimpiai szerepléssel, főként pedig az álamatőr-álprofi magyar labdarúgással. Nem az élsport ellen ágálok. Kerüljön az is valós társadalmi fontosságát megillető helyére. Hátrább!
A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző