Az interneten reggel elolvasom a híreket,
ez az ébredés egyik fázisa, fülemben még
a vekker ritmusa, szememben már a korai fény.
Mindenhol az üvöltözés, tolvajlás, hazudozás,
és vádaskodás: bűnök, bűnösök és bűnbakok,
és most itt vackomban, mint pocok, megbújok,
túlburjánzik mindennapi kis átkainkon
a bezártság, rettegés, fertőzés és járvány –
az idő múlását naptár és óra helyett
halottak számával mérjük. Új időszámítás.
A képeken elsorvadó, fájó testeket kötnek
lélegeztetőgépre, és velük együtt a civilizációt.
Ahogy telnek az évek, egyre süketítőbb és
érthetetlenebb a világ, egyre súlyosabb,
és nem bújhatsz ki előle, körbefon és betemet,
ahogy megbújnak a gépeden, a zsebedben,
amikor anyádat akarod hívni, ott várnak,
cikkekben, videón, podcaston, fényképen,
az arcuk, hangjuk és szavaik köszöntenek.
Az izoláció csendjében is egyre hangosabbak,
haragosabbak, egyre pöffeszkednek, felzabálják
körülötted a teret, megmondják, mennyit érsz
és mennyire értéktelen a kis kapisgáló életed,
egyre idegesebb és idegenebb a reggel,
még a szottyadt müzlid íze is tőlük keserű.
