A vírusválság nagy tehertétel elé állítja a demokráciákat, de tartósan igazából a diktátoroknak árt – írja a Chicagói Egyetem egyik politológia professzora a Majomketrec c. rovatban, amelyet a lap kifejezetten külső elemzőknek tart fenn. Michael Albertus rámutat, hogy a demokratikus rendszereknek ki kell találniuk, hogyan tartsák fenn a fékeket és ellensúlyokat, amikor a törvényhozás tagjai nem tudnak személyesen összeülni, miként őrizzék meg a polgári jogokat a karantén idején, illetve hogy milyen eszközökkel lehet rávenni a kormányokat a saját korlátaik betartására, amikor a közjó érdekében beavatkoznak a magángazdaságba.
Egyes országokban ez lehetetlennek bizonyul. Orbán Viktort demokratikusan választották meg, mégis ürügyként használta a járványt, hogy kiterjessze hatalmát. Meghatározatlan időre felfüggesztette a törvényhozás jogát, hogy az beleszóljon a ragállyal kapcsolatos intézkedésekbe, kiiktatta a választásokat és rendeleti úton kormányoz – írja, hozzátéve, az amerikai demokrácia is érzi a feszültséget.
Az önkényurak is ki vannak szolgáltatva a mostani fertőzésnek, de más okokból, mint a jogállamok. Leginkább amiatt, hogy teljesen átrendeződnek a belső erőviszonyok, miután radikálisan átalakul, hogy az egyes csoportoknak milyen források jutnak. A gazdaság visszaesik, emiatt kisebb az elosztható torta. Új győztesek és vesztesek lesznek és ez személyi változásokhoz vezethet akár a legfelsőbb szinten. Ha például a hadsereg úgy érzi, hogy a rövidebbet húzza, akkor szembe fordulhat a hatalom gazdáival.
A politika csak most kezd fejre állni a Covid-19 miatt. Évekbe telhet, amíg helyrejönnek a gazdaságok. Régi belpolitikai szövetségek bomlanak fel. A kormányok jogköre drámai módon megnő. A nemzetközi kapcsolatok újraformálódnak. Ezek a bizonytalanságok lehetőséget kínálnak bizonyos vezetőknek és pártoknak, hogy próbáljanak még több befolyást szerezni. Oda kell figyelni arra a mélyreható változásra, ami a diktatúrákban történik, mert lehet, hogy új demokratikus hullám jön a világban. De az is elképzelhető, hogy csupán a zsarnokság homlokzata módosul.
„El a kezekkel a sajtószabadságtól, mert nem szabad, hogy a média és az újságírók elleni támadások elfogadottá váljanak!” – ezt követeli az Európa Tanács mellett működő civil platform, amely a sajtómunkások védelmével foglalkozik. Az éves jelentés, amelyet a sajtószabadság most vasárnap esedékes világnapjához időzítve hoztak nyilvánosságra, úgy ítéli meg, hogy a földrészen egyáltalán nem megfelelő a tömegtájékoztatás helyzete. Egyrészt a politika igyekszik kötőfékre venni a médiát, másrészt pedig sok kormány elmulasztja megtenni a szükséges lépéseket a sajtó zavartalan működéséért.
A dokumentum külön kiemeli, hogy az összefoglaló ébresztő kíván lenni a tagállamok számára, mert egyre több a fenyegetés, sőt, fizikai támadás az újságírók ellen. 17 esetben pedig lecsukták őket. A helyzet nem megnyugtató még olyan uniós államokban sem, mint Magyarország, Lengyelország, Málta, Bulgária, sőt, Franciaország. Utóbbival az a gond, hogy mind több az erőszak olyan riporterek ellen, akik a kormány ellenes tüntetésekről tudósítanak. A magyar és a lengyel vezetésnek azt veti a szemére a helyzetértékelés, hogy módszeresen állami ellenőrzés alá vonja a sajtót, továbbá nem ritka az újságírók zaklatása.
Az összkép az, hogy a megfélemlítés révén el akarják hallgattatni a sajtómunkásokat.
A populisták többpólusú világot akarnak, mert nem kérnek a liberális rendből, viszont vágynak az orosz és kínai gyámkodásra. Erről írt közös cikket a szaklapban a Columbia Egyetem Politológia Tanszékének vezetője és a Georgetown-i Egyetem egyik tanára. Alexander Cooley és Daniel Nexon szerint a világ útelágazáshoz érkezett, mert az USA lemond vezető szerepéről, Peking viszont annál inkább igyekszik népszerűsíteni a maga modelljét, így lehet, hogy a járvány csak rásegít a tekintélyelvű nyomulásra a szabadelvűséggel szemben.
Hogy Amerika fokozatosan kivonja magát a nemzetközi ügyekből, az persze összefügg a demagógia felemelkedésével. Utóbbi irányzat képviselői azt akarják, hogy ne csupán egy vagy két nagyhatalom legyen. Retorikájuk és politikájuk sok mindent elutasít a 2. világháború után kialakult rendből. Így a nemzetközi együttműködést fenyegetésnek tekintik a maguk politikai közössége számára. Ez náluk a nacionalisták és a globalisták küzdelmeként csapódik le. A szuverenitás, a határok, a nemzeti identitás és kultúra fontosságát hangsúlyozzák. Mindegy, hogy Orbánról, Erdoganról, vagy a Fülöp-szigetek elnökéről beszélünk, közös bennük a migráció elvetése, a civil szervezetek munkájának akadályozása, továbbá hogy üzletfeleiket megvédik a piaci versenytől – írják.
Hozzáteszik: irányvonaluk sikere érdekében ellent kell állniuk az eddigi szövetségesek nyomásának, tehát, hogy óvják meg az emberi jogokat, a jogállamot, harcoljanak a korrupció ellen. Orbán például gyakran kap fejmosást Brüsszeltől, amiért visszalép a demokrácia területén, ideértve, hogy immár meghatározatlan ideig saját kénye-kedve szerint vezetheti az országot a vírusra hivatkozva. A kegyencrendszer fenntartásához szüksége van ugyan az uniós pénzekre, mégis úgy állítja be, hogy az országot védi az EU-val szemben, amely szerinte a nemzeti szuverenitásra és értékekre tör.
Ilyen okokból vallják azt a populisták, hogy nekik sokpólusú világ kell. Visszatérően hirdetik, hogy ehhez megvannak a kellő partnerek: Oroszország és Kína. Azzal érvelnek, hogy például Peking nem ír elő feltételeket a támogatás fejében, így az egyéni szabadságjogok betartását. Ám az ilyen ügyletek mögött homályos projektek és jelentős privát pénzmozgások húzódnak meg. Ám azok az országok, amelyek már a saját bőrükön érezték, mit is jelent a gyakorlatban a kínai patrónusság, azok gyakran újgyarmatosítással vádolták meg az ázsiai nagyhatalmat.
Az új kapcsolatok révén a populisták még inkább megkérdőjelezhetik az eddigi együttműködéseket és szerződéseket. Magyarország pl. teljesen beleilleszkedett az amerikai vezetés alatt álló biztonsági rendbe. De most Törökországgal és a Fülöp-szigetekkel együtt inkább Moszkva és Peking felé orientálódik a biztonsági kooperációban is. Ily módon persze elősegítik, hogy csökkenjen Washington befolyása.
Ugyanakkor az orosz és kínai kapcsolat jóvoltából növekszik a tekintélyelvű rendszerek belső mozgástere, a többi közt az NGO-kkal, a sajtóval szemben, mert másolják a két új partner gyakorlatát. A nyugati bírálatokat viszont a nemzeti érdekek és értékek védelmére hivatkozva utasíthatják el. A járvány mindezt csak elősegíti. A baj csak akkor van, amikor az új gyámok kezdik kijátszani aduikat a kis államokkal szemben a multipoláris populizmus viszonyai közepette.
A sajtószabadság javára döntött a német szövetségi bíróság abban a perben, amelyet a Merkel-kormány indított, miután a Funke médiacsoport az afganisztáni katonai műveletekről hozott nyilvánosságra dokumentumokat. A hatalom azon a jogcímen kezdeményezte az eljárást, hogy sérültek a szerzői jogok, amikor napvilágra kerültek a papírok a Bundeswehr vitatott bevetéséről. Ám a döntés, amely támaszkodott az Európai Bíróság előzetes állásfoglalására, kimondta, hogy itt a szélesebb értelemben vett közérdek forog kockán, ennek megfelelően a vélemény- és médiaszabadság elsőbbséget élvez.
Olyan jelentésekről van szó, amelyeket a hadsereg hetente küldött haza a Bundestag tájékoztatására, és amelyek a titokvédelem szempontjából a legenyhébb besorolást kapták. A Funke munkatársai 2012-ben hozzájutottak egy sor ilyen aktához és feltették azokat a netre. A vita azóta ment. Az alacsonyabb fokú bíróságok helyt adtak a hatalom keresetének. A mostani verdikt nem foglal állást a szerzői jog ügyében, viszont megállapítja, hogy az újságírók megfelelően feldolgozták az anyagot. A jogvita hátterében az van, hogy évek óta nyitott a kérdés, mármint hogy Afganisztánban békemisszió zajlik-e, vagy a német katonák valójában egy háborúban működnek közre.
