Kezdjük jó messziről! 1991-ben Kubából tudósítottam. Akkoriban bomlott fel a KGST, összeomlóban volt a Szovjetunió, a kubaiak ott álltak a rengeteg cukrukkal és kevéske, jegyre mért benzinnel. Nyikita Hruscsov még a 60-as évek elején azt üzente, hogy Kuba csak termeljen cukornádat, a KGST majd minden másról gondoskodik. Fidel Castro ezt elhitte, ezért a „tábor” szétesésekor a szigetországban nem volt szinte semmi ehető vagy exportálható, csak a cukor. Utóbbi világpiaci ára bezuhant, így már-már éhínség fenyegetett.
A tanulság az, hogy a monokultúrás gazdaság olyan, mint a kártyavár: egy szellő is összedöntheti, de a szél biztosan. Húsz éve, amikor hatalomra jutott, ezzel Vlagyimir Putyin is tisztában volt. Hangzatos tervek sora született a nanotechnológiától a gépgyártás modernizálásáig. Aztán ugyanaz történt, mint talán néhány, hagyományosan demokráciában élő ország kivételével minden olajgazdaságban: a hatalmon lévők nem tudtak ellenállni a könnyű pénznek. Az előrelátó gazdaságfejlesztésnél végül is egyszerűbb lopni, a jó áron eladható kőolajból fizetni a baráti oligarchákat és a hetedíziglen korrumpált államapparátust, közben csak annyit csöpögtetni a szociális programokra, hogy ne törjön ki parasztlázadás.
Ennek most átmenetileg vége – és az átmenet évekig is tarthat, amibe akár bele is lehet bukni. A vasmarkú elnök népszerűsége még magas, már csak azért is, mert bajban így szokott lenni, de már esik. Az orosz gazdaság tíz évig is kibírja a hordónként 25 dolláros olajat, hencegett a Kreml, ám az ár a múlt héten 9 dollár alá is benézett, és úgy fest, hogy évekig 20 dollár körül lesz.
Remek, Oroszország visszatér a demokrácia útjára – dörzsölik a tenyerüket alaptalanul derűlátó kommentátorok. Ám ez nem biztos. A fekete arany kora után könnyen jöhet egy másik ragacsos fekete izé.