Csillag István „Árnyékból a fényre” című cikke a Népszavában tömör „történeti” összefoglalás az magyar politikai fejleményekről. A szerző gazdasági javaslatai laikus számára is értelmezhetők, de különösen fontos, amit az árnyékkormány sürgős megalakításáról ír. Az árnyékkormány azonban a liberális demokrácia megszokott formációja. Mint az egyesített ellenzék képviselője, demokratikus partnere a mindenkori kormánynak. Magyarországon ezzel szemben már nincs demokrácia, csak annak látszata. A demokráciát ugyanis az egymást egyenrangúnak tekintő politikai ellenfelek alakítják. Az orbáni rendszer csak a „barát-ellenség” Carl Schmitt-i felfogásában képes politizálni. Ez a Vezér által már évekkel ezelőtt meghirdetett illiberális „demokrácia” lényege.
A rezsim fenti, valódi természetével összeegyeztethetetlen egy árnyékormány létezése – hiszen nem egy legitimnek tekintett politikai ellenzéket, hanem magát a „gonoszt”, az eredendő ellenséget fogja képviselni. Mi egyéb is lenne egy olyan ellenzék, melyet „magyarellenesnek”, „sorosbérencnek”, „migránssimogatónak” minősítenek? Egy ilyen kirekesztő politikát folytató rezsimmel szemben soha, semmiféle megegyezésre kész ellenzéki politika nem vezetett semmire. Bizonyítja ezt például Karácsony Gergely főpolgármester teljesen eredménytelen együttműködési igyekezete a kormányzattal, vagy akár Tóth Bertalan MSZP-elnök a szó szoros értelmében könyörgő fellépése a parlamentben annak érdekében, hogy a felhatalmazási törvénybe vegyen be a kormány határidőt. Egyértelmű, hogy csak a kezdeményező fellépésnek van hosszú távú politikai hozadéka. Ezért még jobb forma volna árnyékkormány helyett egy magát ellenkormánynak nevező közös ellenzéki formáció megalakítása.
A mai ellenzék soraiban ugyan jelenleg nehéz alkalmas embert találni egy ilyen kormányba, de azért nem lehetetlen. Annak alapján, ahogy a parlamentben nem egy ellenzéki képviselő megnyilatkozik, van olyan érzésem, hogy közöttük ütésálló is akad ehhez a feladathoz. Nincs értelme tehát hezitálni azon, mennyire van az ellenzéken belül megfelelő ember egy ilyen ellenkormányba, mert a helyzete kikényszeríti majd, hogy felnőjön a feladatához. Csak az kellene, hogy az ellenzék (nemcsak a baloldali!) megegyezzék abban, ki képviselje őt például az egészségügy területén.
Ha majd megalakul, egy ilyen ellenkormánynak elkerülhetetlenül kialakul az arculata. Csak mennél előbb jöjjön létre. Különösen, hogy a várhatóan elhúzódó krízis során megerősödik majd a szerepe. (Ha egyáltalán létezni hagyják.) Sokkal inkább felhívná magára a figyelmet egy-egy megnyilvánulása, mint ha külön-külön lépnének föl az ellenzéki pártok. A többi pedig azáltal jön, hogy az uralom visszaüt, mert nem ismer mást. Mennél hevesebben reagál, annál inkább leleplezi magát.
A fasisztoid rendszerek természete, hogy fennmaradásuk érdekében mindig támadásra van szükségük a legitimációjukhoz, azaz állandó ellenségképzésre. Az ideológiájuk nem egy koherens, a társadalmat megváltani akaró intellektuális-értelmiségi termék, mint a szélsőbaloldali, bolsevisztikus rendszereké. Se a fajelmélet, se a „magyaremberezés”, se a „migráncsozás” és „sorosozás”, se a „keresztény Európa megvédése” nem az – a „türk rokonság” eszméje (valójában a felmelegített turanizmus) és politikai stratégiája pedig végképp nem. Ezért az ilyen szélsőjobboldali rendszerek vesztét is a leginkább az okozza, hogy nem tudnak hátrálni. Nem ismerik a kompromisszumokat, hiszen ilyesmit ellenséggel nem lehet kötni. A mai rezsim Vezére és környezete olyanok, akár az egysínű vasút: folyton „menetben” kell lenniük, hogy fel ne boruljanak.
Egy aktív, összellenzéki egységet kifejező ellenkormány kezdeményező lépéseit a vezéri kormányzat részéről elkerülhetetlenül minden eddiginél nagyobb gyűlöletcunami követi. Éppen ez az, ami eredményre vezetheti az ellenzéket: mennél képtelenebb a rágalomhadjárat, annál jobban korlátozza ez a rezsim rugalmasságát és cselekvési lehetőségeit. Nem követő módon, a rágalmakra kell reagálnia az ellenzéknek külön-külön, hanem egységesen, ellenkormányi szinten képviselt, kezdeményező lépéseket kell tennie az egészségügy, a gazdaság- vagy az oktatás- és szociálpolitika terén. Mindig új meg új lépésekkel. Ezáltal a vezéri rendszer megbízottai vagy a megszokott, egyre inkább elhasználódó rágalmakkal reagálnak, vagy még újabb, még inkább a hajuknál fogva előrángatott hazugságokat találnak ki. Mennél nagyobb hazugságokra kényszerülnek, annál inkább veszítik el maguk alól a talajt. Kezdetben talán alig észrevehető ez, de idővel egyre inkább láthatóvá válik.
A Vezér kormányzata hatalomra kerülése, 2010 óta hideg polgárháborút folytat mindenki ellen, akiben akár a legcsekélyebb függetlenséget orrontja. Ezért kell újabban mind az önkormányzatokat, mind a bankrendszert a járványra hivatkozva egy „gazdasági mentőcsomag” álarcában megsarcolni. Ezért kellenek az olyan, valójában teljesen abszurd rendeletek, mint hogy egy világjárvány fölfelé ívelő szakaszában a kulturális szféra dolgozóit megfosztják a közalkalmazotti státusuktól. Ezért kell újabban azt is jelenteni, kik azok a 65 éven felüli háziorvosok, akik mégse vállalják újra a munkát. Hogy egyetlen szeglete se legyen végül a társadalomnak, ahol bárki függetlenül meghúzhatja magát. Megfélemlítés kell. A pontot a mondat végére majd azt teheti ki, ha egy ellenkormány működését is „rendeleti” úton szüntetik meg.
Az is lehet, hogy mindezt el tudja időben húzni az orbáni „pávatáncos” taktika. Olyan ez, akárcsak a vírus mutáns magatartása, amivel megtéveszti az immunrendszert. A húzd meg, ereszd meg révén a rezsim egy ideig még fenn tudja majd tartani magát az EU-ban. Az EU-n kívül azonban már csak az Orosz Birodalom, továbbá a Türk Tanács marad majd: Törökország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán.
A rendszer mindezzel elkerülhetetlenül önmagát semmisíti majd meg, noha kétségtelen, hogy ez nem fog gyorsan menni, nem beszélve arról, hogy mindannyian meg fogjuk szenvedni.
Csillag István cikkében arra nincs utalás, hogy amikor majd leszakad az ég a magyar gazdaság fölött (azaz nagyobb pénzügyi-gazdasági összeomlás lesz), a megtakarítások alapos megsarcolása is az egyik eszköz lesz arra, hogy a rendszer urai mentsék magukat. Más szóval a forint elinflálódásával elértéktelenítik a középrétegek megtakarításait. Ez lenne az egyik legalacsonyabb „gazdasági” faág, amelybe kapaszkodhatnak. Ez ugyan a rendszert támogató magasabb státusú fideszes holdudvart is sújtani fogja, de bizonnyal találnak majd olyan megoldást, amely a „mi kutyánk kölykeit” kevésbé fogja érinteni. Akkora nyereségeket igyekszenek nekik biztosítani, hogy valamennyi megtakarítása ennek a rezsimhű rétegnek megmarad, fizetségként a „hűségükért”.
Mert a rendszerhűek jelszava ugyanaz, mint ami egykor, a klasszikus változatban az SS jelszava is volt: „becsületem a hűség”! Ez az igazi tőkéjük, amely egyelőre fial. Aztán kezdődik az újabb tolongás a damaszkuszi úton.
A szerző író