Molnár Gál Péter meghatározó színikritikus volt, gyakran gyilkosan epés humorú, briliáns íráskészségű, lenyűgöző tudású, utált és szeretett ember. A hatalmas példányszámú Népszabadságba írt, magasztalt és pályáról eltanácsolt. Jelenség volt, raccsolva anekdotázott, sőt pletykálkodott, mindig a sor szélére kért jegyet, mert klausztrofóbiás volt. A homoszexualitásával zsarolták meg, így szervezték be.
Bombaként robbant a hír, hogy Luzsnyánszky Róbert néven ügynök volt, jelentett a színházi szakmáról. Olajat öntött a tűzre kurtán elzárkózó tévényilatkozata, amiben mindössze annyit mondott meglehetősen elutasítóan - ezt többen pökhendiségnek vélték -, hogy nem nyilatkozik, elszámolással önmagának tartozik. Ekkor kezdte azt a könyvet írni, ami végül csak most jelent meg Coming out címmel a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában, Schmal Alexandra szerkesztésében, Lakos Anna előszavával. A szerző életében nem akarta kiadni. Javítgatott a szövegen, de soha nem írta készre, szó sincs összefüggő életrajzról, vagy az ügynökügy elejétől végéig való részletes taglalásáról. Összekeveredik minden, már-már esszévé szerveződő szösszenet, portrék, előadásokról szóló megnyilvánulások, magánéleti momentumok, ügynök-dolgok, tőle megszokott gonoszkodások, oldalvágások ide-oda-amoda. MGP -nek, ahogy a legtöbb cikkét aláírta, s monogramja márkavédjegyévé is vált, van egy Színházi holmi című kötete. Ennek a könyvnek is nyugodtan lehetne ez a címe. Nincs különösebb logika vagy időrendi sorrend. Olyan az egész, mint egy esztrádműsor, amiben ebből is van egy kicsi meg abból is, laza szerkesztettséggel, a fő, hogy érdekes, változatos, lebilincselő legyen.
Nyugodtan állíthatom, hogy a kötet viszonylagos hevenyészettségében is fölöttébb izgalmas, ennyi év után is „beszippantanak” MGP fineszes mondatai, halmozottan is találó jelzői, epésen fanyar látásmódja, hatalmas tárgyismerete, ami olykor akár pontatlansággal, tévedéssel párosul. Szemléletesen érzéki, láttatóan élvezetes a stílusa. Valósággal szerepel, one man show-t produkál, szinte kiszól a kötet lapjai közül, nem mentes primadonnai allűröktől. Van persze öngúny, időnként magának is beszól, de azért mintha glória is lebegne a feje felett, hogy hűha, ki mindenkit ismert, ki mindenkivel vacsorált; hírességek hírességek hátán. De ismerte a színház névtelenjeit is, a háttérben dolgozókat, becsülte azokat akik jók voltak a maguk területén.
Bűnbánatot nem érzek, azt se nagyon, hogy elszámolt önmagával, bocsánatkérés pedig fel sem vetődik. Írja pedig, ha szól a főnökeinek, valószínűleg közbenjártak volna abban, hogy levakarják róla a BM III/III-as csoportfőnökségének a munkatársait. De neki nem volt kedve, elszántsága ezzel bemenni hozzájuk. Így aztán 1963-1978 között jelentett. 2004 novemberében derült ki, hogy ügynök volt. Ezután nem publikálhatott a Népszabadságba, csak halála előtt egy-két évvel közölhetett ott újra cikkeket. A nagy példányszám elvesztésével oda lett a félelmetes hatalma, a rettegettsége. Online felületen kicsit meg is szelídült, elnézőbb lett, tán megfáradtabb is, de azért változatlanul csillogott-villogott, brillírozott, ha nem is olyan mértékig, mint addig. A cikkeiben, remek könyveiben is szerepelt, ahogy a színházak előtereiben szintén magára vonta a figyelmet. Szóban ugyanolyan jó volt, mint írásban, ontotta az anekdotákat, imádta a pletykákat, boldogan volt rosszmájú.
Jelentéseiből, A rivaldafény árnyékában címmel nem sokkal lelepleződése után napvilágot látott egy mutatós csokorra való. Kiderült, hogy zömük nyugodtan közölhető lett volna a Népszabadságban is: találó portrék emberekről vagy elmélkedések színházról, kultúrpolitikáról, melyekkel akár fölfelé akart üzenni. Hogy mit mondott a cserélgetett tartótisztekkel való találkozásokkor, azt a kötetből sem különösebben tudjuk meg. Azt azonban megemlíti, hogy jobban szeretett a kényszerű találkozásokkor rizsázni, azt kevésbé bírta, ha írásbeli jelentést kértek: nehezebben beszélt mellé.
Amit a függelékbe szoktak tenni, azzal kezdődik a könyv. MGP gondosan összegyűjtötte azokat a cikkeket, kommenteket, amelyek az ügynökmúltja kirobbanására reagáltak. Kap apait-anyait. Előtte ecseteli, hogyan "büdös besúgózták" le a Nádor utcában. Röpke, pikírt jellemzést ad arról a házaspárról, amelyik ezt tette. Mintha kicsit kéjelegne is, hogy kipécézheti őket. Hasonlót többször érzek. A gúny számtalan fokozatán játszik, egészen széles skáláját ismeri. Mintha némiképp élvezné, mi mindent összeírnak róla. Időnként ő is kommentál. Ehhez hasonlókat ír: „Bulvár-kartársam vérszegény tolla megszaladt az alábbiakban.” Tehát ahogy gyakori volt nála, egy-egy jelzővel, akár indoklás nélkül kioszt valakit, leradíroz, elparentál. Ilyesmikért sokan utálták. Riasztóan, mérték-vesztetten sistereg a gyűlölettől szakmabeliek és civilek jó néhány megnyilvánulása. Aljasnak, senkiházinak kiáltják ki, azt követelik, hogy takarodjon a pályáról, iktassák ki, tüntessék el, menjen a sunyiba. Ő pedig mintha erre flegmán megvonná a vállát. Érdekli is ez őt?! Odabök legfeljebb egy szúrós megjegyzést.
Azt hiszem páncélt vont maga körül. Az állandósult irónia, a bonmot-ok csaknem futószalagon való ontása is valószínűleg az volt. Ő, aki rendszeresen, hivatásszerűen megsebzett embereket, miközben tisztában volt vele, hogy ha arra kerül a sor, állnia kell a viszont-ütéseket, igyekezett felvértezni magát. Ugyanis hiába tűnt úgy, hogy lepereg róla szinte minden, és, ha úgy akarja, mindenki, valójában, a lelke mélyén, szuper érzékeny volt. Időnként csaknem szentimentális. Ahogy például második feleségéről, Ronyecz Máriáról ír, az meghatóan gyönyörű, nyilvánvaló, hogy életre-halálra szerették egymást, mégis elváltak, aztán amikor a jeles színésznő haldoklott, újra megházasodtak, de az ünnepi vacsorát már nem tudta megenni, kórházba kellett vele száguldani. Leírja azt is, nem falból vette el, hogy leplezze identitását, tényleg szerelmes volt. Ettől némiképp meg is zavarodtak a színháziak, ha valaki köztudottan meleg, miért legyeskedik nő körül? De hatalmas szeretettel ír például egy pécsi kellékes nőről is, vagy jókora szakmai tisztelettel Rökk Marikáról, aki 79 évesen az Operettszínházban vendégszerepelve, mosta le partnereit a színpadról.
Ott voltam, amikor Sándor György az estjén, váratlanul a róla szóló ügynökjelentést nyomta a nézőtéren ülő MGP kezében, és még alá is húzta, mit olvasson fel belőle. A szeme sem rebbent. Le is írja, hogy ez nem okozott neki semmi gondot. Ebből a halál izgalmas könyvből az derül ki, hogy igencsak vállalja önmagát, miközben rafináltan rejtőzködik. Nagy kritikus, ellentmondásos személyiség volt.
