Mit röhögtünk régen (uszodában, versenyzőként, fiatalon), mikor lejöttek a testépítők mutogatni magukat. Azért röhögtünk, mert mi „bennszülöttek” voltunk (egész nap lenn az usziban tengődtünk: reggel tréning, este tréning, közben lábtengó, vagy tornaterem medicinlabdával) és láttuk, hogy ezek az izomagyúak mennyire nem kellenek a csajoknak. Pedig egy-egy csodanő közelében kézen álltak, tornászkodtak, hogy lássék a megfeszülő hús a hátukon, vagyis imponáljanak a csajnak, akit kinéztek maguknak. Hát nem: hiába feszült a domború bicepsz, tojtak rájuk. Ők meg sétálgattak körbe-körbe a Fedett nagymedencéje körül, folyt a nyáluk a „felhozataltól”, némelyik bepróbálkozott egy-egy jobb testű lánynál, de olyan ósdi szöveggel, hogy kiröhögték őket. Izomagyúak: egyik se jött be nekik.
Azóta sok év telt el, mára más lett a világ. A fitneszteremben van élet (már amelyik még kinyit), a Sziget tele futókkal, a testkultúra (hál' istennek) még él, akkor is, ha minden becsuk, ha mi is be vagyunk zárva a négy fal közé. Kimerészkednek és gyúrnak, jógáznak, tajcsiznak. A terem gépei előtt sorban állnak és mázsákat emelnek féllábbal, vagy nyakkal, kézzel, vagy ami még van rajtuk, azzal. Vagyis: ma már eszembe sincs rajtuk röhögni, bár ma is vannak nagypofájúak, akik olykor megvillantják magukat – de ma már tudom, hogy azoknak van igazuk, akik gyúrnak-futnak, lihegnek. Igaz, mikor bejött hozzánk a tajcsi, kinevettem azokat, akik csinálták: kis balettnek, nőimitációnak láttam, amit csináltak. Aztán kénytelen voltam kalapot emelni előttük.
Mert azt mondják a lélekturkászok (neurológusok), hogy már tízpercnyi laza edzés, torna, futás, stb. is karban tart, sőt feldobja az agyműködést. Én meg elhiszem, mert régóta ebből élek. Ha írok valamit, kétóránként felállok és gyúrok egy kicsit, na, ez túlzás, mozgok-tornázok. De nem nagyon, mert lusta is vagyok. Mégis: valamennyit muszáj magamon dolgozni, mert különben érzem, hogy besavanyodik a fejem, szétesik lelkem, testem. (És már a francba kívánom a képernyőt, egy idő után csípi a szemem ez a laptopmánia…) De ha nem csinálja valaki ezeket a kis mozgásokat - na jó, izomagyfejlesztő gyaksikat -, akkor az életnek van még rosszabb is az étlapján. A mozgás kihagyása az izomzat gyors leépüléséhez, sőt a tüdőkapacitás beszűküléséhez vezet – vagyis beágyaz a korona-járványnak. Nem akarok okoskodni, ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg, bár tán ez a legütősebb raktáron lévő tanácsom a minimális gyúrásra.
Szóval ez a kis mozgás (gyúrásféle) nagyon bejött: érzem, hogy a biciklizés, hasizmozás, súlyzózás után a fejem harmadik sebességre kapcsol. (Nem mindig, az tény, de általában feldob, szóval: jó. Most itt nem dicsekszem, ha nem vennéd észre, épp tanköltemény írok a bezártsággal járó punnyadás, elterülés, testi leépülés ellen: voltaképp az izomagyúaktól kérek bocsit. És azért írom ezt a „tankölteményt”, mert a „home office”-szal, meg a gyerek HF-ával rá vagyunk ragasztva a képernyőre, és nincs az az isten aki levakarna róla. A szemek romlásáról nem is szólok, ha elmúlik ez az izé, a szemorvosok hülyére keresik magukat…)
Amúgy a laptopmánia más módon is gáncsolja az ép elmét. Az ember, ha már azon dolgozik, elkalandozik: megnéz egy kis tengeralattjáró csatát a YouTube-n, bokszmeccset, ahol a péppé verik a bajnokot, netán belehallgat az angol királynő beszédébe és ámul. A Manchester-meccsről nem is szólok, rámegy vagy fél óra. Szóval az ember elkalandozik, az idő meg szalad, és mint mondtam, még jobban oda vagyunk ragasztva a monitorra, és nemcsak a szemünk csípi ez a látványpékség, hanem "üresfejűsködni" is lehet. Könnyen, gyorsan, azonnal.
Ja, meg itt vannak a különböző levelező progik: nem elég a mobil, meg a Skype, írunk fűnek-fának Facebookon, Messengeren, ha már nem tudunk találkozni a haverokkal, legalább írunk nekik minden marhaságot. Aztán vagy válaszolnak (jobbik eset), vagy mérgesek, hogy miért basztatom őket?! Nagy cucc - de ezzel is megy az idő: hol van még augusztus, netán szeptember, amire ennek a rémes „leprának” a végét jósolják… Közben meg a „home office” feladatai késnek, jön a letolás a főnöktől, észbe kapsz és kavarsz, mint az őrült, tán este hétre végzel. És akkor még ott a gyerek történelem vagy angol leckéje… Kellett neked kikapcs… Szemed kifolyik. Képernyőn. Laptopon. Tableten. Nehéz idők – mondanám Dickens-szel.
A laptop: meló és menekülés egyszerre.
Rémes látvány egyébként az üres utca, mint ostrom után, este közeledtekor (de ilyen volt ’56 után, mikor lement a nap: akkor vetkőztetés volt az alvilági divat…). Volt már ilyen, mondom, idősebbek, mi tudjuk milyen volt és most még rosszabb, hogy tudjuk. Mikor jön vissza a kézfogás, mert még a haveri hátveregetés is elmarad – isten őrizz mostan! És ez szerintem meg is fog maradni bennünk, sokáig.
Az összezártság – egyedüllét. Csak érezzük, hogy egymás terhére vagyunk. Egymás nyakán-hátán. Egyáltalán a két szoba olyan, mint egy börtön, legalábbis az ember fejében. Pedig valójában csak magányosak vagyunk, folyton ugyanazon rágódunk (mi lesz egy hónap múlva, hová megyek dolgozóba július végén? Mit fogunk enni májusban? Lesz e karácsony még ebben a büdös életben…?)
És akkor jön a laptop, bemenekülünk. És nézünk egy butuska (vagy zseniális) filmet. Egy időre megnyugszunk.
