„Magyarország dús ország volt, / Van termése, kincse, vadja, / De amit a bús nép szerzett, / Víg uraság zsebre rakja.”
Kérded, mi lesz a vírus leckéje után. Új kor? Visszaáll a régi szemét? Egymásba kapaszkodó válságok, a katasztrófák kora? Az egyetlen bizonyosság, hogy a mi nemzedékünk - akiknek gyerekként élménye volt '56, kamaszként '68, felnőttként '89 és öregként 2020 - elmegy. Láttunk diktatúrát, demokráciát s újra tekintélyuralmat. Dús és zsebre rakott országot. Kinyíló és becsukódó világot. Tettünk. Néha túl sokat, máskor nem eleget. Együtt éltünk és együtt, egymás után halunk meg.
Államválságok kora
Az államválságok korába léptünk. A nemzetállamok önként vagy kényszerből magukra vállalták a világjárvány kezelését. Ezzel mindenképpen túlvállalták magukat: globális válságot nem lehet lokálisan megoldani. Az állampolgárok többnyire legyengült és felkészületlen nemzetállamaikra bízták, hogy megvédjék őket a vírustól és a járvány gazdasági-társadalmi következményeitől. Erős és hatékony államokat akarnak, akarunk, amelyek nemcsak pontosan tudják, hogy mi a teendő, de képesek a döntésekre, végül eszközeik és módszereik is vannak a végrehajtására.
A demokratikus, az autokrata vagy a diktatórikus politikai szerkezeteket egyaránt próbára teszi az egészségügyi és gazdasági válság. Az a látszat, hogy a demokratikus szerkezet a legtörékenyebb, s a társadalmak a válság hatására az erőskezű diktátorhoz vonzódnak. Ám a kínai diktatórikus válságkezelés csak addig volt versenyképes, amíg nem akadtak demokratikus versenytársai, így Ázsiában Dél-Korea és Tajvan, Európában Németország. Ugyanakkor a demokratikus szerkezet erős államszervezettel – egészségüggyel, közigazgatással, rendőrséggel, börtönüggyel, oktatási és szociális rendszerrel – alátámasztva működik. Azok a demokráciák vannak igazán bajban, amelyeknek államszervezeti – egészségügyi és igazgatási - "belei" mindenfelé kilógnak, mint Itáliáé, vagy éppen a kelet-európai autokráciáké.
Erőszakos és erős autokrata állam, mint Kína, átmenetileg rendkívüli képességeket mutathat fel, de mindez nem pótolhat egy hatékony és általános egészségügyi rendszert. A kínai állam vezetői fölmérték, hogy a mai feszítő társadalmi egyenlőtlenséget pokolian megnöveli a digitális egyenlőtlenség kora. Tudják, hogy a digitális gazdaságot és társadalmat nem lehet erőszakkal, karanténnal irányítani. Ha engednek az a baj, ha nem engednek akkor az.
A kelet-európai államok valamennyien gyenge államszervezettel néznek szembe az egymáshoz kapcsolt válságokkal. Az egyik oldalon állnak a kormányzásképtelenség káosza és a szervezett háttérhatalmak önkényuralma között hányódó államok: Románia, Bulgária, Ukrajna, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia. Itt gyenge és hátulról mozgatott a politikai osztály, ám annál erősebbek a háttérhatalmak, a titkosszolgálatok, a rendőrség, az ügyészség és a velük összejátszó gazdasági és bűnügyi hálózatok. A háttérhatalmak vagy nem tudták, vagy nem akarták megtalálni az önkényuralomhoz szükséges önkényurat, vagy a társadalmi lázongás tette lehetetlenné, hogy nyílt autokrácia jöjjön létre. A világjárvány és gazdasági hatása – munkanélküliség, drámai egyenlőtlenség, éhínség - egyszerre vezethet lázadáshoz és a teljes káoszhoz, a kormányzási tehetetlenséghez vagy egy szükségállapotot kihasználó önkényúrhoz. Nehéz itt demokratának lenni.
Ördögi körben
Ennél nehezebb csak azon a Magyarországon, ahol egy ravasz és tapasztalt önkényúr, Víg uraság magára szervezte nemcsak a politika-vezérelt centrális tekintélyuralmat, de zsebre rakta a gazdaságot is. Nálunk gyenge az államszervezet, gyöngék az oligarchák, nincsenek háttérhatalmak: kizárólag a szükségállapot és a gazdaság felett egyedül hatalmat gyakorló autokrata mozgatja a rendszert. Az önkényúr egy percig nem bízik az államgépezetben, ahogy az államgépezet se benne. Ennek az autokráciának a kiszámíthatatlanság, a társadalom és a politikai osztály bizonytalanságban tartása a legfőbb eszköze. Soha nem akkor jön a bunkósbot, amikor számítanak rá, se a mézesmadzag, amikor a társadalom nyalná.
A hatalom dilemmája, hogy a rendkívüli állapoton keresztül képes lehet teljes diktatúrát kiépíteni, csak éppen a válság egészségügyi, oktatási és gazdasági problémáit nem tudja orvosolni. Kell-e valóban orvosolni? Akar-e valóban segíteni? Észszerű-e az önkény szemszögéből, hogy az államgépezet hatékonyan működjön, amikor tíz évig lehetett gazdagodni e nélkül? Kell-e a szükségállapot-programon, a fenyítésen és foglaláson kívül más program? Tudja, hogy a digitális jövő nincs se a fejében, se a kezében. Tudja, hogy korlátozottan jut többletforráshoz. Ördögi körben van: minél erőszakosabb, annál kevésbé képes társadalmi együttműködést kiváltani, viszont minden társadalmi mozgásra csak erőszakkal tud válaszolni.
Az erőszakállam egyre kevésbé tud pótlólagos forrásokhoz jutni, ezért próbál még több erőszakkal, foglalásokkal forrásokat kicsikarni. Nem habozik a munkavállalókat megsarcolni, megalázni, ugyanakkor kénytelen választási kegyüket keresni. A brutalitás az egészségügyben és az oktatásban nem pótolhatja az évtizedes lemaradást, de miért költene rá.
Ellensúlyok
A nemzetállamokat fölülről és kívülről a globalizáció gazdasági hatása, az univerzális civilizációban való versengés kezdi ki, alulról és belülről pedig a helyi kisebb-nagyobb közösség. A globalizáció valóság, nem választás kérdése. A gazdaságok és a társadalmak akkor is összekapcsolódnak és kölcsönösen függnek egymástól, amikor átmenetileg távolodnak vagy külön-külön lefagynak. Még a nagyhatalmi geostratégiai versengés korszakában is lesz globalizáció, csak más súlyokkal és ellensúlyokkal fog szerveződni.
A kicsiny és nyitott Magyarország teljesen globalizált. A territoriális nacionalizmus, nevezetesen kerítésekkel kizárni a tőke, a munkaerő, a szolgáltatások szabad mozgását Európában képtelenség. A járvány utáni Magyarországot a nemzetközi, mindenekelőtt az európai újraéledő rendszer fogja besorolni a globális munkamegosztásba. Magyarország egy szűk, a német autóipar által meghatározott exporton kívül, szolgáltatás-orientált ország. A járvány éppen ezt az európai szolgáltatásszerkezetet dönti romokba, amelyet csak európai és nemzetállami segítséggel lehet kimenteni és tovább fejleszteni a digitalizált szolgáltatások irányába. A „magyar csomag” se a túlélést, se a továbbfejlesztést nem célozza. Összeveszésünk Európával lehetetlenné teszi, hogy az európai szolgáltatáslánc aktív részesei lehessünk.
Ahogy Amerikában Trump „total authority”-jét megkérdőjelezik a tagállamok kormányzói, ugyanígy Orbán egyeduralmát az önkormányzatok. Csakhogy Amerikában erős alkotmányos felhatalmazású és gazdasági hátterű Kalifornia és New York államok vannak, ellenben a magyar rendszergazda éppen az önkormányzatok kifosztására és korlátozására használja ki a válságot. Csakhogy a polgárok a vírus idején sokkal inkább a helyi közösségük és a családjuk tagjai, mint a magyar nemzetközösségé. Segítséget nem a távoli központtól, hanem a közeli közösségektől és intézményektől remélnek. A német válságkezelés azért lehet sikeres, mert a központi kormány képes dialógusra és megegyezésre a tartományi kormányokkal. Egyetlen önkormányzat se lehet képes kezelni a válságot egyedül. Ha az adott városok lakói úgy vélik, hogy a központi kormány politikai szándékkal hagyja magára, sőt, ne adj’ Isten tudatosan megfosztja a védekezési eszközöktől városukat, soha nem bocsátanak meg.
A válság egyben az életformák, stílusok, magatartások globális versenye. Az amerikai modell népszerűtlenné vált a válságban, de a kínai életforma-modell sem jelent vonzó alternatívát. Vajon a magyar életforma, ez a konfliktusos, idegengyűlölő, sértett és vádaskodó, súlyosan egyenlőtlen, szolidaritást és toleranciát elutasító, az univerzális és hazai kulturális hagyományokat romboló, bezárkózó modell vonzó-e kívül a világban, s belül, nekünk magyaroknak? „Megvizsgáltuk – mondta / az orvos -, de nem tudunk / segíteni magán, élnie kell.”
