A másfél hónapja tartó milánói házi fogságunk alatt az ablak az egyedüli kapcsolat a fizikai valósággal. A mentőautók szűnni nem akaró, nyomasztó szirénái feledtetik, hogy pár hete még az erkélyen tapsolva, énekelve tartották egymásban a lelket az olaszok. Az emberek vissza, a válság pedig elhúzódott. Az ablakok csukva. Ezrek halnak meg naponta feleslegesen Európa szerte. A számok ugyanakkor a fordulat hírét hordozzák. Olaszország már nem a halálozási statisztikát, hanem a vírus visszaszorulásának trendjét vezeti Európában.
A megnyugvás helyett mégis a szorongásé a főszerep. A koronaválság felfedte, hogy a mélyben a válságok egész láncolatával nézünk szembe, melyek közül mindegyik potenciálisan nagyságrenddel veszélyesebb, mint a koronavírus: a gazdasági értékképzés válsága, új civilizációs betegségek válsága, a demokrácia válsága, és a klímaválság. A jövőre nyíló ablakot ugyanakkor nem lehet becsukni. A február előtt ismert normalitáshoz való visszatérés jóval több szenvedést okozna, mint a koronavírus.
A gazdasági értékképzés válsága
A gazdaság értéket rendel árukhoz, szolgáltatásokhoz és munkákhoz. Ezt nevezzük a gazdasági értékképzés folyamatának. E folyamat válságát mutatja, hogy az olasz cégek 95 százalékát kitevő kisvállalkozások tömeges csőd előtt állnak, míg az online platform-monopóliumok, mint az Amazon, soha nem látott méretű profitokat zsebelnek be. E platformok túlhatalma jelentősen megnehezíti a szabályozásukat és adóztatásukat. Az Amazon évről-évre nem fizet egy dollárnyi társasági adót sem, miközben a kizsigerelt munkások alapvető egészségi problémákról panaszkodnak, és úgy kell kiharcolniuk az fizetett betegszabadságot.
A gazdasági értékképzés válságát mutatják a hajmeresztő egyenlőtlenségek is, melyek szó szerint élet-halál kérdésként jelentkeznek a koronaválság alatt. Egyik oldalon azok, akik a családi orvossal együtt charterjáratokon menekülnek saját szigetükre, másik oldalon azok, akik nem engedhetik meg, hogy leálljanak, különben élelem, lakás vagy egészségbiztosítás nélkül maradnak. A globális pénzügyi kaszinó szerencsejátékosai és a nagyvállalatok vezetői ezerszeresét keresik, mint azok, akik életben tartják a társadalmat. A pénztáros, a buszsofőr, a nővér, a biciklis futár, a tanár. A határozott idejű szerződésen kizsákmányolt laborasszisztens.
Az ő tevékenységüket értékeli a februári előtti gazdasági „normalitás” a legkevesebbre.
Olaszországban és Magyarországon egyaránt drámaian nőttek az egyenlőtlenségek az elmúlt évtizedben. Olaszország ma Európa egyik legegyenlőtlenebb országa. A felső 20 százalék jövedelme 5,2 szerese volt az alsó 20 százalék jövedelmének 2008-ban, 2018-ban már 6,1 szerese. Magyarországon szintén drámai szakadék keletkezett a gazdagok és szegények között 2010 után, az ország mára a visegrádi térség legegyenlőtlenebb állama. Ezek az egyenlőtlenségek nemcsak a pénz és a vagyon, hanem az életben maradás esélyének eloszlását is meghatározzák. Egészségszociológiai és epidemiológiai kutatások sora bizonyította be, hogy az egyenlőtlenebb társadalmak egészségtelenebbek is. Ráadásul az egyenlőtlenségek a gazdasági fejlődést is aláássák, ahogy az OECD is kimutatta. A gazdaság akkor fejlődik igazán, ha annak gyümölcsei mindenki számára hozzáférhetőek.
A kapitalizmus szerkezeti zavarát mutatja a kiszolgáltatott, „bóvli” munka terjedése, aminek hátterében a hagyományos ipari foglalkoztatás visszaszorulása, a dezindusztrializáció áll. Magyarországon 1988 és 1995 között 40 százalékkal csökkent az ipari foglalkoztatás. Ennek a masszív dezindusztrializációnak mai napig tartó káros hatásait a régi iparvárosok és iparkerületek lakói jól ismerik: a közösségek széthullása, szolgáltatások leépülése, elvándorlás, az infrastruktúra züllése, krónikus betegségek. A multik ezt valamelyest ellensúlyozták, ám alig van hatásuk a magyar cégekre, a globális értékláncok magyarországi állomásain megtermelt érték nagy része visszaáramlik nyugatra. Ez a gazdasági dualitás az egyenlőtlenségek egyik legfőbb oka.
Olaszország, mint Európa többi déli állama, hasonló dezindusztrializációt élt át az elmúlt évtizedben. Az olasz termelők nem bírják a globális, illetve a nyugati multik Kelet-Európába helyezett egységei felől érkező versenyt. A szegénység kockázatával élő olaszok száma 11,2 millióról 12,3 millióra emelkedett 2008 és 2018 között. Mindkét országban csökkent a munkanélküliség az elmúlt években – ám a biztos munkahelyek világa már nem jön vissza. Olaszországban megugrott a határozott idejű, illetve részmunkaidős állások száma. Magyarország kormánya pedig 2012 óta egy 19. századi munkakörnyezetet alakított ki, drasztikusan szűkítve a munkavállalók jogait és védettségét. A koronaválság tehát nemcsak egy egyenlőtlen, hanem egy kiszolgáltatott társadalmat ért el mindkét országban. Az epidemiológiai kutatások világosan kimutatták, hogy a kiszolgáltatott munkavállalók nagyobb eséllyel halnak meg.
A természet kizsákmányolása
A gazdasági értékképzés válságát mutatja, hogy a piaci folyamatok leértékelik a jövőben várhatóan jelentkező költségeket, mint amilyenek a természet kizsákmányolásából fakadó költségek. A koronaválság és az ökológiai válság több szálon összefügg. Kimutatták például, hogy az észak-olasz városok lakóinak tüdejét szennyező olasz ipar oka lehet annak, hogy az ország északi felén súlyosabb a koronaválság. Mások arra figyelmeztettek, hogy nagyobb eséllyel terjednek át állatokról emberre új vírusok, ahogy az állatok élőhelyeit az emberi civilizáció gyarmatosítja.
Az állattartásban a brutális profitverseny az antibiotikumok túlhasználatához vezetett, aminek hatására egyre több az antibiotikumokkal szemben rezisztens baktérium – egy újabb pandémia ketyegő időzített bombája. Ráadásul a gyógyszercégek nem fordítanak kellő pénzt antibiotikum kutatásra, az ugyanis nem éri meg. Arról nem is beszélve, hogy milyen új kórokozók szabadulhatnak el a sarki jégtakarók alól, ahogy olvad a talaj. A WHO becslése szerint 2030 és 2050 között az éghajlatváltozás hatására évente 250,000-rel több ember fog meghalni alultápláltság, malária illetve hőstressz következtében.
A koronavírus ráébresztette a fejlett nyugati társadalmakat, hogy a biológiai törvényszerűségek alól ők sem kivételek. Ez akár segíthetné is a zöld átállást – ám egyelőre nincs nyoma, hogy a koronaválság kezelése ebbe az irányba haladna. Az Európai Bizottság új vezetője által ez év elején nagy svunggal bejelentett európai „Green Deal” szintén elégtelen. Csak a meglévő fejlesztési pénzeket pántlikázza át, új forrást alig bocsát a klímaforradalomra. A bejelentett 1000 milliárd euró kevesebb mint negyede annak, mint amit az Európai Központi Bank a pénzügyi rendszer megmentésére költött a 2008-as pénzügyi válságot követő évtizedben.
Fokozódó egészségproblémák
A gazdasági értékképzés válsága összefügg az egészségügyi válsággal is. Néhányan egészen odáig mentek, hogy emberáldozatot követelnek a gazdaság oltárán, azt feltételezve, hogy az ember van a gazdaságért, nem pedig a gazdaság az emberért. Nemcsak amerikai republikánus elitek hajlamosak erre. Számos olasz céget csak a sztrájkkal való fenyegetés bírt rá arra, hogy elfogadják az életmentő leállást. A szociáldarwinizmus központi eleme a Fidesz politikájának is: „akinek nincsen semmije, az annyit is ér”. Ennek szellemében a magyar gazdaságpolitikára a háttérből nagy hatást gyakorló Parragh László nemrég arról beszélt, hogy annyi ember ment tönkre Magyarországon, hogy velük nem lehet mit kezdeni, inkább a cégeket kell megmenteni.
A világ legfejlettebb országai új civilizációs betegségekkel küzdöttek már a koronavírus előtt is: a gazdasági kilátástalanságból fakadó betegségek (alkoholizmus, droghasználat, szív és érrendszeri betegségek), amiket az irodalom „diseases of despair” néven ismer, számos országban évek óta emelkednek. De egyre súlyosabb az elhízás-járvány is, ami pedig a korai halálozással egyértelmű összefüggésben van. Az élelmiszer lobbi, a cukros üdítőital cégek, a bóvli munka és a kiszolgáltatottság terjedése által okozott szorongás, illetve az egyenlőtlenségek kulcsszerepet játszanak ezekben az új civilizációs betegségekben. A gazdasági válságok pedig felteszik a pontot az i-re: tízezrek halálát okozzák néhány év alatt egy-egy országban a recessziók, a dezindusztrializáció és a megszorítások.
Olaszország három évtizede a megszorító politika csapdájában vergődik. 1992 óta, a 2008-as válságot leszámítva, az olasz költségvetés kevesebbet költött, mint amennyit beszedett, azaz az adósságtörlesztésre szánt összegek nélkül többletben volt a költségvetés elsődleges egyenlege. A megszorító politika hatására az egészségügyi kiadások a GDP 7,4 százalékáról a 6,8 százalékra csökkentek 2010 és 2018 között. Ami még rosszabb, az elmúlt 20 évben a kórházi intenzív ágyak száma felére csökkent. A megszorító politika azonban még a saját célját sem érte el: az elsődleges költségvetési többlet ellenére csak nőtt az olasz államadósság, mivel a megszorítások és a külső eredetű gazdasági válságok megtörték a növekedés ütemét.
Magyarország hasonló megszorításokat élt át az elmúlt évtizedben. Az egészségügyi kiadások a GDP 5,7 százalékáról (2006) 4,7 százalékára (2018) zsugorodtak. Ezzel szemben a német intenzív ágyak száma csak 10 százalékkal csökkent 20 év alatt, kb. oda, ahol az olaszok voltak a kilencvenes évek közepén. Ma már minden újságolvasó kívülről tudja, hogy ezek az intenzív kapacitások hogyan segítenek a koronavírus elleni harcban.
Ennek a végzetes megszorító politikának az egyik legfőbb oka a lefelé tartó nemzetközi adóverseny, illetve az adóparadicsomok, melyek miatt az olasz és a magyar költségvetés egyaránt milliárdokat veszít évente. A tőkét terhelő adók Olaszországban és Magyarországon is jelentősen csökkentek 2008 és 2018 között, míg a fogyasztást – azaz alacsonyabb jövedelműeket – terhelő adók növekedtek. Orbán Viktor és olasz barátja, Matteo Salvini egyaránt bajnokai ennek a lefelé tartó adóversenynek. Mindketten politikájuk sarokkövévé tették az egykulcsos adót. Orbán emellett az egységes európai tőkeadóztatás egyik legádázabb ellenfele is, Magyarországot pedig egy valóságos adóparadicsommá alakította az egykulcsos 9 százalékos társasági adóval. Márpedig adóbevétel nélkül nincs miből finanszírozni az egészségügyi ellátást.
A demokráciák romló egészsége
Az emberek egészsége és a demokráciák egészsége szorosan összefügg. Úttörő kutatások sora bizonyította, hogy jelentősen nagyobb arányban támogatják az antiestablishment pártokat azok, akik olyan térségekben élnek, ahol a gazdasági kilátástalanságból fakadó betegségek koncentrálódnak. Donald Trump egyik fellegvára a dezindusztrializált, a gazdasági kilátástalanság betegségeivel sújtott Nyugat Virginia, ahol a Demokrata Párt összeomlott. A Brexit támogatottsága kiugró Anglia leghátrányosabb helyzetű, a megszorítások által tizedelt térségeiben. Salvini nacionalista pártja szintén a dezindusztrializált olasz térségekben lelt az egyik fő bázisára, melyek korábban a baloldal fellegvárai voltak. Akik egészségügyi és gazdasági problémák által sújtott térségekben élnek, azaz a gazdaság és az elitek által cserbenhagyott tömegek, lázadnak a status quo ellen. Így jutott hatalomra 2010-ben Orbán Viktor is, a szocialista párt által cserben hagyott kis és közepes városok munkásszavazatainak támogatásával.
Ám az illiberális politikusok rendre csak kihasználják azokat a munkásszavazókat, akiktől felhatalmazásukat kapták. A Fidesz így tett az első perctől kezdve, ahogy hatalomra került, és így tesz most is, a koronaválság kapcsán. Orbán Viktor a világban azzal „unorthodox”, hogy utolsó neokonzervatív héjaként foggal körömmel ragaszkodik az orthodox megszorító politikához. Miközben az amerikai republikánus elitektől kezdve a német konzervatívokig mindenki kétkézzel rakja a pénzt a vállalatok és az emberek zsebébe, a magyar kormány ezt a válságot is arra használja, hogy tovább menjen saját, perverz módon lentről felfelé újraelosztó, munkaerőpiacot liberalizáló stratégiájával.
A Matolcsy-féle jegybank értékelhető lépésein túl a kormány gazdaságélénkítő intézkedései messze elégtelenek. A „nagy gazdaságmentő csomag” a bajbajutott munkavállalók szemét a cégeknek csak egy jól körülírt részére vonatozó, a kieső bérrész 70 százalékát lefedő bérgaranciával szúrja ki. A nacionalista-konzervatív brit kormány például a teljes bér 80 százalékát lefedő programot indított már március 20-án. Magyarországon áprilisban már naponta 4500-an veszítik el munkájukat, az ő kezüket a kormány elengedte. Sőt, még rontja is a helyzetüket azzal, hogy a munka törvénykönyvét, ezzel a munkavállalók maradék védettségét, gyakorlatilag felfüggesztette.
Ezzel szemben például a cseh kormány a munka törvénykönyve szigorú betartásához kötötte a cégeknek nyújtott bérgarancia támogatást. Azok a munka nélkül maradt cseh egyéni vállalkozók pedig, akik gyereket nevelnek, napi 5500 forintot kapnak. Hasonló „bébiszitter utalványt” vezetett be az olasz kormány is. Még Trump is a szociális ellátások és az egészségbiztosítás jelentős bővítése mellett van. Ehhez képes a munkájukat vesztő magyaroknak marad a semmire sem elég három hónapos munkanélküli segély vagy 22800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatás. A szürkegazdaságban dolgozókat, a bóvli munkákkal egyik napról a másikra élőket a kormány szintén az út szélén hagyja.
Orbán Viktor, saját szociáldarwinista prioritásai alapján kezeli ezt a válságot is, felhasználva a lehetőséget, hogy újabb erőforrásokat osszon a számára kedves „felső-középosztálynak” és nemzeti burzsoáziának, kiszorítson néhány újabb multit a szolgáltatószektorból, az esetleges elégedetlenkedésnek pedig a demokrácia további leépítésével veszi az élét. Ebben nincsen semmi új. A kormány eddig is autoriter megoldásokkal akadályozta meg, hogy az új arisztokráciát feltőkésítő intézkedéseivel szembeni társadalmi elégedetlenség becsatornázódjon az ellenzéki politikai térbe. A nemrég megjelent könyvemben ezt neveztem felhalmozó államnak. A felhatalmazási törvény csak egy lépés tovább ezen az úton. Magyarország már rég nem demokrácia, hanem egy hibrid autoriter államkapitalizmus. Az ellenzéki pártok kivéreztetése az állami támogatás megfelezésével éppen ezért az egyik legveszélyesebb húzás a felhatalmazási törvény kapcsán: egy újabb hatalmas akadály az ellenzék előtt, hogy politikai formát adjon a diffúz elégedetlenségnek. Az önkormányzatok anyagi kivéreztetése pedig nemcsak az ellenzéket hivatott ellehetetleníteni a polgármestereik mozgásterének szűkítésével, hanem a vírus elleni védekezést is megnehezíti. Ezek a lépések jól mutatják az egészségügyi és a demokratikus válság összefonódását.
Ugyanakkor a hosszú távú megoldások kereséséhez azt is látnunk kell, hogy az olyan politikai akarnokok, mint Trump, Orbán vagy Salvini, nem a fő okai a liberális demokrácia betegségének, inkább tünetei. Ezek az autoriter hajlamú politikusok a náluk jóval rugalmatlanabb hagyományos jobb és baloldali politikusokhoz képest sokkal gátlástalanabbul használják ki a kortárs kapitalizmus válságainak láncolatát. Ezek a válságok – a gazdasági értékképzés válsága, a klímaválság, az fokozódó egészségproblémák, és a demokráciák romló egészsége – egy tőről fakadnak. A közös ok a nagyvállalatok és a szabadon áramló tőke hatalma, valamint az a hamis mítosz, hogy a társadalmainknak nem több emberiességre, hanem több piaci versengésre van szüksége.
A jövő vagy progresszív, vagy nincs
Van még a demokratikus politikának bármi esélye? A 2008-as válság lehetőség lett volna a tanulásra. A koronaválság egy hasonló lehetőség. A közösségi megoldásoké és az esélyteremtő államé kell, hogy legyen a főszerep, ha felesleges tömeges szenvedés nélkül akarjuk megérni a következő évtizedeket. Az igazán értékes dolgokat – az olyan közjavakat, mint az egészség, a fenntarthatóság vagy az inkluzív fejlődés – nem bízhatjuk a piacokra. Ezek a közjavak bátor, demokratikus fejlesztő államokat igényelnek, melyek befektetnek az emberbe, a jövőbe. A gazdaságpolitika célkeresztjébe a versengés és növekedés maximalizálása helyett a jelen és jövő generációk egészségben töltött életéveinek maximalizálását kell állítani.
A nemzetállamok ugyanakkor önmagukban nem tudnak megküzdeni a válságok láncolatával. Ahelyett, hogy a tagállamok szintjén individualizálná a felelősséget, az EU-nak közös eurókötvényeket kellene kibocsátania. Meg kell törni a szabadon áramló transznacionális tőke és a parazita nemzeti burzsoáziák túlhatalmát azzal, hogy bezárjuk az európai adóparadicsomokat. Meg kell állítani a lefelé tartó adóversenyt közös európai adók, például a nemzetközi tranzakciós adó bevezetésével. Egy valódi, zöld társadalmi-gazdasági forradalmat kell megfinanszírozni, legalább akkora összeggel, mint amekkorát a bankrendszer kapott az elmúlt évtizedben. Ahogy az IMF strukturális reformoknak becézett megszorításokhoz köti az államoknak nyújtott hiteleit, úgy kössék az államok is ökoszociális strukturális reformokhoz a céges mentőcsomagokat.
Végül, de nem utolsó sorban, Európa konzervatív elitjeinek be kell látniuk, hogy saját maguk alatt vágják a fát azzal, hogy dimenziókkal több figyelmet és erőforrást szentelnek a megszorító politika kierőszakolásának, mint a demokrácia védelmének. Ezzel ugyanis azt az újnacionalista autoriter politikát erősítik, mely a status quo liberális és konzervatív védelmezőit egyaránt a történelem szemétdombjára küldené, hogy autoriter-nacionalista megoldásokkal támassza ki a február előtti normalitás düledező gazdasági világát.
Bátor nemzetállami és közösségi szintű progresszív politikák nélkül egész Európa válságról válságra fog bukdácsolni. A centrista status quo politika hívei számára ez a következtetés forradalminak hathat. Ám valójában ők is tudják, hogy azon az ablakon át, amit a koronaválság nyitott a jövőre, jelenleg félelmetes a kilátás. Nincs más megoldás a gazdasági értékképzés, a demokrácia, a klíma és az egészségügy válságára, mint a progresszív politika és az európai szolidaritás.
A jövő vagy progresszív, vagy nincs.
