Nem olyan könnyű az élet korlátok közé szorítva, de egy kis odafigyeléssel meg lehet oldani, főként, ha az ember elméje egyébként is rendszerező. Van, akinek virtuális excel-tábla lapul a homloka mögött, s különösebb nehézség nélkül matekozza ki, mikor mehet kifliért, postára, nem kell gondolkodnia, hogy a kisállatpatika háromig vagy ötig tart-e nyitva. Az ilyen embernek külön lefertőtlenítve és bezacskózva sorakoznak gumikesztyűk az ágya mellett, vagy a terasztajtóhoz közeli kis polcon, miként maszkja is, amit azon nyomban feltesz, ahogy kilép.
Az én agyam nem ilyen, sokszor egy madártrilla ottfeledteti velem a kulcsot a zárban, máskor fogalmam sincs, min gondolkodtam, miközben a lisztet a kamra helyett a hűtőbe raktam. Az excel-táblázatoktól megbolondulok, a minap vettem észre, hogy már az ötödik gumikesztyű-pár lapul a táskám mélyén, miközben csinos kis maszkjaim közül kettőről épp nem tudom, melyik kabátom zsebébe gyűrtem be őket.
A vészhelyzetben való rögtönzés azonban egész jól megy.
Mert hát mikor tüzelne az az áldott jó kutya, ha nem éppen most, amikor az ember azt is háromszor meggondolja, átmenjen-e a szomszéd kisváros piacára, de az egyébként tervezett, bár időpontjában eddig bizonytalan párzás miatt most főhet a fejünk. Óriás schnauzerünk még téli bundát visel, ez az apai ágon orosz ősök miatt az átlagosnál is hosszabb és filcesebb tincseket jelent. Le kéne nyírni, van is erre szakemberünk, ám a vírus miatt három hétre előre be van táblázva. Pedig nem is kellene megnyírni az egész testet, elég lenne csak hm... a péra környékét, ezzel is megkönnyítendő a felajzott kan útját a célig, de nem, most stuccolást sem vállalnak, nincs mit tenni.
Saját frufrunkat már levágtuk a napokban, hogy ne lógjon a szembe bele, és férfihajat is igazítottunk egészen csinosra, úgyhogy egyfajta karantén-fodrászatot már kitanultunk a kényszerhelyzetben. Ám ez most új feladat, eddig nem tapasztalt kihívás. Borotvával nem eshetünk neki a kutyának, és szakállvágóval se nyírhatunk bele a bozontba, nem sejtve, merre is keressük pontosan a feltárandó szakaszt. Marad az olló, de azok közül is ki kell válogatni a nem túl nagyot, nem túl kicsit, hanem azt az ügyes formát, amivel akkor sem ejtünk sebet, ha elvétjük az irányt. S persze maradásra kell bírni az amúgy meglehetősen aktív kutyát, úgy, hogy nem is lát minket, hiszen ott matatunk a hátsó fertályánál valami csattogó, furcsa szerszámmal.
Derűs, napfényes délutánon kezdtünk neki a lépcső második fokán, épp farmagasságban. Az utcabeliek közül az is elindult a szőlődombok irányába, aki amúgy otthon ül. Ha korábban szaporázta is lépteit, a házunk előtt most lassított: a kíváncsibbja úgy tett, mintha a sziklakertet vizslatná, a huncutabbja még be is köszönt, hogy legalább a visszaköszönés erejéig megállhasson a kapuban, alaposabban felmérve, mi is zajlik odabent. Ragadványnevünk eddig még nem volt – nem ide születtünk, nem örököltünk ilyet -, de nem kell hozzá sok fantázia, hogy belássuk: saját jogon is kaphatunk még, ha nagyon igyekszünk.