Hatalmas káoszt okozott Törökországban, hogy az utolsó pillanatban jelentették be a hétvégi kijárási tilalmat. Az 1 tartományra és 30 metropoliszra, köztük a 16 milliós Isztambulra érvényes rendelkezésről minden előzetes figyelmeztetés nélkül, péntek este tízkor szólt a belügyminisztérium. A hírre százezrek rohamozták meg az üzleteket, hogy bevásároljanak a két napra, mivel a korlátozások értelmében még az élelmiszerboltok sem nyithattak ki. Az utcák megteltek tülekedő emberekkel, nagyobb fertőzésveszély alakult ki, mint amekkorát a hétvégi tilalom megakadályozott, vagyis az eddigi legszigorúbb török járvány elleni intézkedés kontraproduktívnak bizonyult. Süleyman Soylu belügyminiszter péntek este a CNN Türknek még megvédte a lépést. Arról beszélt, hogy szerinte jól időzítették a bejelentést, mert még nagyobb rohamot okozott volna, ha az emberek hamarabb tudnak a korlátozásokról. A tárcavezető még azt is hozzátette, hogy Recep Tayyip Erdogan elnök utasításainak megfelelően járt el.
Soylu vasárnap este már teljesen más hangnemet ütött meg: a Twitteren elismerte, hogy rosszul hajtották végre az intézkedést, és hangsúlyozta, hogy ezért egyedül őt (vagyis nem az államfőt) terheli a felelősség. A belügyminiszter ezzel párhuzamosan benyújtotta lemondását. Lépése felettébb szokatlannak számít a tekintélyelvű török politikai rendszerben, ahol a tárcavezetők általában túlélik a botrányokat, vagy Erdogan küldi meg nekik a selyemzsinórt. Utóbbi történt például Mehmet Cahit Turhan közlekedési miniszterrel, aki két hete abba bukott bele, hogy a tomboló járvány ellenére kiírta a Boszporusz megkerülését lehetővé tévő, 45 kilométeres Isztambul-csatorna építési tenderét. Lehetséges, hogy Soylu is azt érezte, ez a sors vár rá, és ezért elébe ment a dolgoknak. Ez esetben kiválóan ütemben cselekedett, hiszen az elnök nem fogadta el lemondását. Erdogan döntéséhez az is hozzájárulhatott, hogy a közösségi médiában és a török sajtó egy részében is szabályos kampány indult a belügyminiszter marasztalásáért. Mindez alapján persze az is elképzelhető, hogy pusztán előre megrendezett politikai színházról volt szó.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a történtek megerősítették Soylu helyzetét, hiszen megmutatta: kész vállalni a következményeket, ha hibázik. A tárcavezető Erdogan egyik legfontosabb bizalmi emberének számít, a 2016-os puccskísérlet után került posztjára, és ő vezényelte le az azt követő leszámolásokat, melyek során százezreket – politikusokat köztisztviselőket, értelmiségieket börtönöztek be. Hiába a bizalom, az elnöknek később még fejfájást okozhat, hogy a helyén hagyta belügyminiszterét. Mint arra Selim Koru, az ankarai Tepav kutatóközpont elemzője a Financial Timesnak rámutatott: a törökhöz hasonló berendezkedésű kormányokban csupán egyetlen nélkülözhetetlen személynek kellene lennie. Magyarán Soylu kiváló lehetőségei vannak a helyezkedésre, arra, hogy az államfő lehetséges utódjává vagy kabineten belül riválisává nője ki magát.
Erdogannak viszont korántsem irigylésre méltó a helyzete. A két éve bevezetett elnöki rendszerrel járó kvázi teljhatalom, a felelősséget is az ő kezében összpontosítja. Márpedig az utóbbi hetekben bebizonyosodott, a járvánnyal nem lehet olyan könnyedén leszámolni, mint például a kritikus sajtóval. Az első koronavírusos megbetegedés ugyan alig több mint egy hónapja észlelték Törökországban, azóta rohamosan nőtt a fertőzések száma, már a 60 ezret is meghaladta. A járvány terjedéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a török elnök tartózkodik a súlyosabb gazdasági károkkal járó korlátozások bevezetésétől, minden bizonnyal a népszerűségvesztéstől tartva. Jóllehet a Metropoll közvélemény kutatása azt mutatja, hogy válság hatására más országok vezetőihez hasonlóan Erdogannak is megugrott a támogatottsága, 41,1%-ról 55,8%-ra, csakhogy a krízis legnagyobb riválisát, az ellenzéki Ekrem Imamoglu isztambuli főpolgármestert is szimpatikusabbá tette a lakosság szemében. A városvezető kedveltség tekintetében alig néhány százalékkal van lemaradva az államfőtől, Erdogannak viszont jóval több lehetősége van félrekezelni a járványt, ami politikai karrierje számára akár végzetes is lehet.
