Napra pontosan hatvan évvel ezelőtt igazán stílszerűen hódította el a Stanley Kupát a Montreal Canadiens csapata: a Toronto Maple Leafs együttesével vívott döntő negyedik mérkőzésén 4:0-ra nyert. Dupla 4:0 volt az, mert az összesítés is így alakult, a nevükben is kanadaiak csont nélkül győztek.
Egymás után ötödször. Ezért hát 1960. április 14. történelmi dátum a National Hockey League históriájában, mert azóta sincs alakulat, amely ötször egymás után a klub vitrinjébe tehette a serleget. Érthető, ha úgy tartják: az 1956 és 1960 közti montreali együttes az észak-amerikai hokiliga valaha volt legkiválóbb társulata.
Toe Blake edző és tizenkét játékos mind az öt elsőségben nyakig benne volt. Íme, a tizenkét ütős ember: Jacques Plante kapus, továbbá Jean Beliveau, Bernie Geoffrion, Doug Harvey, Tom Johnson, Don Marshall, Dickie Moore, Claude Provost, Henri és Maurice Richard, Jean-Guy Talbot, Bob Turner. Hogy tudjuk hova tenni e neveket, érdemes felidézni: a tucatnyi, de korántsem tucat-jégkorongozók felét minden idők tíz legjobb Canadiens-hokisa közé sorolták. Négyüket – Maurice Richard-t, Beliveau-t, Harvey-t, Plante-ot – mindjárt az első négy helyre rakták, míg Henri Richard a kilencedik, Moore a tizedik helyre került.
Plante a zsinórban az ötödik diadallal záruló évadban iskolát teremtett: miután 1959 novemberében, a New York Rangers vendégeként vívott meccsen (8:2) Andy Bathgate lövése felszakította az arcát, lekorcsolyázott a jégről, majd – mivel húsz nehéz perc alatt összevarrták a sebét – maszkkal tért vissza. Később kiderült: arccsonttörést is szenvedett szegény... Ez után kezdtek védőfelszereléssel a fejükön megjelenni az NHL kapusai. (Mindannyiunk családtagja, az igazmondó, gondos és megnyerő Müller Cecília alighanem lebeszélte volna a háló őreit a maszk viseléséről.)
Maurice Richard – a korabeli méltatások szerint – „az volt a hokiban, ami Babe Ruth a baseballban”. Az 1952-es elődöntő hetedik meccsén a bostoni Bill Quackenbush térdének ütközött, szédelgett – a meccs után a kórházban megállapították: agyrázkódása van –, de kötéssel a szeme fölött visszatért, és a 3:1-gyel véget ért meccsen 1:1-nél döntő fontosságú gólt ért el. Igaz, ez szinte semmi ahhoz képest, hogy Moore három hosszú hónapon át törött csuklóval játszott. A szélső összesen hatszor nyert Stanley Kupát, és öt különböző módon írták a nevét a replikára. Az 1953-as és az 1957-es esztendőben Dickie Moore, 1956-ban D. Moore, 1958-ban R. Moore, 1959-ben Richard Moore, 1960-ban Rich Moore került a trófeára.
Beliveau? Nem kevesebb, mint 586 gól mellett 809 előkészítés fűződött a nevéhez. Akadt olyan mérkőzés 1955 novemberében – 4:2 a Boston Bruins ellen –, amelyen negyvenöt másodperc alatt három gólt ütött emberelőnyben, mert akkor még gól esetén nem járt le a létszámhátrány. (A játékosként és elöljáróként is ikonikus alak összesen tizenhét Stanley Kupa-győzelmet számlált, hetet a klub ügyvezető igazgatójaként. Ez minden bizonnyal utolérhetetlen rekord.) Ha emberelőnyben játszott a Canadiens, akkor csak egy hátvédje, Doug Harvey maradt a pályán, a Maurice Richard, Beliveau, Bert Olmstead csatárhármas mögé a szélső Bernie Geoffrion sorakozott fel. Gondolhatják, miért, ha „Bumm-Bummnak” becézték...
Henri Richard termetre kisebb volt a bátyjánál, s mivel Maurice-t Rakétának hívták, az ifjabb testvért Pocket Rocketnak nevezték. A kisebbik fiú 1436 NHL-meccsen szerepelt, tizenegyszer nyert bajnoki címet, a diadalokat illetően minden idők listavezetője. (Mögötte Beliveau a második tíz, Provost a harmadik kilenc elsőséggel.) A múlt hónap elején, nyolcvannégy éves korában hunyt el.
Az 1951 és 1960 között szériában tízszer döntőt játszó Canadiens azonban halhatatlan és valószínűleg felülmúlhatatlan. Még az 1976-tól sorozatban négyszer győztes, Ken Dryden-, Guy Lafleur-, Bob Gainey-féle Montrealnál is nagyobb.
Nem vitás, jól mutat a kanadai tabella...
