Freyja könnyei
Átkísértél az éjszakán.
Aztán reggel lett, s én árnyak
seregét okádtam elő.
Tűz lobbant, fénylő ikermagány.
És bevetetted az ágyat.
Vak voltam – látásod adtad.
Üres voltam – az álmaid.
Már látlak. Arany és vörös
ragyogásban állsz, akár a nap.
Szárad a szélben egy sárga ing.
Életvonal
Szürke fény zuhog át a szélvédőn.
Az út szalagja helyén egy régi ösvény
képe felragyog. Tél jön.
A hátsó ülésen ülsz, a vezető felőli
oldalon. Fekete szíjak tapintatos
szorítása a szív és a csípő vonalán.
Az égen, táplálékot keresve,
lesoványodott felhőcsorda vonul át.
Nézhetsz másmerre is. Figyelheted,
ahogy sorban elsuhannak a fák.
Bizonytalan értelmű szavak.
És mögöttük az érzet is bizonytalan.
Egyhelyben állnak a fák, és az autó
suhan veled. Bár föntebbről nézve
ez is csak egy feltevés. Esetleges.
Mint amikor azt mondod: „Szeretlek.”
Vagy azt: „Félek az elmúlástól.” Beszíjazva
az üres ég alá. Valahol máshol.
Insomnia
A város eltűnt az ablak elől,
láthatatlanná vált a sűrű
vízfüggöny mögött. Akár magam
számára én.
A konyhába mentem. Vizet
ittam. Egy pillanat volt.
Egy pillanat a világ közepén.
Ha el is múlt, kibírtam.
De nem volt az időhöz köze.
Csak ment, és újra szembejött,
és meg se mozdult közben.
A várakozás semmi mást
nem tárt föl előttem, csak
a puszta várakozást.
Az órára néztem. És röhögtem.
Kiröhögtem az idő
állapotát. Aztán csak néztem,
ahogy alszol. Holnapra
jobb időt mondanak.
Most szakad.
