- Könnyű neked, hátramégy a kertbe, kihúzogatod a gyomokat, kapálsz kicsit, már megvan a napi mozgás a jó levegőn, ha akarsz, sétálsz pár métert, s kint vagy a réten vagy az erdőben, ott kis túlzással csak őzekkel találkozol, emberrel sehol. Nekem azért is fél órát kell buszoznom, hogy ne csak kőrengeteget lássak. Te a kerítés két oldalán, szabad levegőn beszélgethetsz a szomszéddal, én legfeljebb a szűk lépcsőházi fordulóban vagy az erkélyen át, négy másik hallgatózó szomszéd társaságában – zajlott a párbeszéd egy fővárosi és egy vidéki barátnő között, hétköznapi módon rávilágítva arra: ami az egyiknek könnyen elfogadható, a mindennapjait alig megnehezítő korlátozást, az a másiknak sokkal problémásabban betartható rigorózus szabályozást jelent.
Az operatív törzs hétfői sajtótájékoztatóján is kitértek arra, hogy Budapesten egyre többször kell intézkedniük a rendőröknek, mert a kijárási korlátozás szabályait megsértik, miközben a jó idő miatt egyre többen vannak kint a köztereken, a városhoz közeli kirándulóhelyeken.
Bár – amint arról Müller Cecília országos tisztifőorvos is beszélt még szombaton - "a mentális egészség megőrzéséért" mindenkinek szüksége van a szabad levegőre, sporttevékenységre, de mindenkinek be kell tartania a távolságtartásra vonatkozó szabályokat (amit egy kétmilliós városban betartani nehezebb, mint egy faluban).
Majoros Márta szociálpszichológus szerint árnyaltabb okai is vannak annak, miért a budapestiek vagy a nagyobb városokban élők fogadják el nehezebben a korlátozásokat vagy fogadják kritikával a központi utasításokat. Egyrészt náluk jellemzőbb a mobilitás, másrészt több a „self-made man”, a sikereit magának köszönhető vállalkozó, értelmiségi, aki eleve nehezebben tűri, hogy nem dönthet száz százalékosan a saját életéről.
Akadhat olyan is, aki a „nekem Orbán ne mondja meg, mit csináljak” attitűddel hágja át az előírásokat, miközben egy falusi özvegyasszonyt épp ellenkezőleg, akár otthon is marasztalhat, hogy maga a miniszterelnök üzente meg, ne menjen ki az utcára.
Egy kis településen sokaknak az állami vagy önkormányzati ellátás – nyugdíj, közmunka, szociális segély – jelenti az egyetlen bevételt, s ebben a fajta függő viszonyban könnyebben fogadják el az egyébként negatív, a mindennapjaikat korlátozó intézkedéseket is.
Máshol a kibeszéléstől, az összesúgástól tartva alkalmazkodnak inkább a kijárási korlátozásokhoz. A szociálpszichológus szerint szomorú, de nagyon sok szegény, idős ember azért nem mozdul ki a házából, nem megy boltba, nem utazik be a szomszéd városba, hogy így is alacsony szinten tartsa a fogyasztását, s túléljen a következő nyugdíjig vagy segélyig.
S az sem épp szívderítő az ország mentális állapotát tekintve, hogy bizonyos rétegekben, ahol az elmúlt években jó mélyre elültették a migránsellenes propagandát, ezt sikerült tovább stimulálni azzal, hogy a járványveszély elején a megfertőződött iráni egyetemistákat kiáltották ki bűnbaknak. Őket ki is toloncolták az országból, ezzel is elrettentő példát mutatva a többiknek, egy esetleges szabályszegés esetére.
