Egyszer egy víruska mit gondolt magában,
mákszemnél, babszemnél kisebb
volt ez a pöttöm, mégis odaállott
apjaura elé, hogy aszongya, idesapám,
adja ki a jussomat egykettőre,
elmegyek én a magam feje után,
elmegyek világot látni,
édesanyja megsiratta,
reáadta a legszebb lipid-burkot,
hamuba sütött DNS-sel feltarisznyálta,
s útnak eresztették, menj Isten hírivel,
lelkére kötve,
hogy szappannal, alkohollal, forró vízzel
véletlenül se érintkezzék.
Így szól a mesém, Uram, Istenem,
a vírus felkerekedett és hekkerkedett,
feltörte az emberi sejtek összes kódjait,
kiállta az összes próbákat,
bejutott az öreg király palotájába,
elvette annak koronáját,
elvette annak legszebb lányát,
de még a csúnyákat is, elvette a hopmestert,
a pohárnokmestert, az ajtónállót,
elvette az összes nyugdíjast,
az orvosokat és a papokat,
hiába tiltakozott bárki,
elvette az életkedvünket,
elvette a kilátásainkat,
elvette a kijárásainkat,
nőtt, sokasodott,
és betöltötte a földet,
ha valakit meglátott az úton,
beléharapott, és belőle falatozott,
pedig még emésztőrendszere sincs,
üríteni sem tud, csak szaporodni,
sejtjeinkben ész nélkül sokszorozza magát,
és betölti a földet,
jön egy katona, hamm, bekapja,
jön egy szolgáló, hamm, bekapja,
jön az intéző, hamm, bekapja,
jön a digitanító, hamm, bekapja,
de hol jön a kiskanász,
Uram, aki bugylibicskájával
kihasítja a mindent felfaló gömböcöt?
Sorvadunk és senyvedünk,
kínunkban mémeket fabrikálunk,
és rájövünk, mennyi mindent
nem lehet ma már, ami korábban
oly természetes volt nekünk.
Nem ülünk vendéglőteraszokon,
nem röpdösünk az égen gátlástalanul,
nem találunk ki furfangos pacsizásokat,
nem köhécselünk zavarunkban,
még pestisesnek néznek,
nem próbálunk fociban
felülkerekedni egymáson,
nem járunk zsúfolt szórakozóhelyekre,
a legnagyobb sztárok
a hangszereiket ölelgetik
nyilvános videoközvetítésben,
s csak képernyőn keresztül
megyünk vendégségbe egymáshoz.
Uram, eljött a dobozolt emberek kora,
eddig is dobozolva éltünk,
kikeltünk házdobozunkból,
beszálltunk liftdobozunkba,
beültünk autódobozunkba,
hogy egy újabb liftdobozba csukva
feljussunk munkahely-dobozunkba,
ahol a laptop előtt ülve nézzük és alkossuk
a kétdimenziósra szeletelt valóságot,
hazafelé pedig áruházdobozban
vegyünk magunknak dobozos italt,
dobozos tejet, dobozos kukoricát, dobozos sört,
zacskós kenyeret, zacskós gyümölcsöt,
fodrászati, körmös és kozmetikusi
dobozokban szépüljünk,
edzőteremdobozban fussunk,
üdezöld erdők virtuális lombsátra felé,
s kikapcsolódásként dobozolt
sztorisorozatokat faljunk,
videoboxszal játsszunk,
telefonon lesve a felkockázott világot.
És most bedobozoltak minket,
lakásunk egyetlen kijárata
pixeltákolmány, szörfölünk
csillagködökön, mint új Nils Holgersson,
liba híján drónok paripáját nyergelve
be száguldozzuk a nemlehetőségek
tárházát, házhoz rendeljük
a tutit, megszabott
időben járunk vásárolni,
vegyvédelmi kesztyűben
érintjük a fertőzve lüktető életet,
tartjuk a másél-két méter távolságot,
a félelem szakadékán átkiabálva
túráztatjuk maradék jómodorunkat:
HOGY VAGYTOK, KINCSEM?
MEGVAGYUNK, KÖSZI, CSAK AZ EPÉM
MEG EZ A FRÁNYA BEZÁRTSÁG
ENNEK MIKOR LESZ VÉGE
FIADÉK, LÁNYODÉK?
FIAMÉK, LÁNYOMÉK.
NO, MEGYEK, ODAÉG A RÁNTÁS.
