Juliennek már vagy tíz éve nem volt dolga nővel. Pedig szegény feje, mi mindent el nem követett annak érdekében, hogy ez a helyzet – ha lehet, tartósan – megváltozzon.
A lakóházban, ahol élt, valamennyi nőnemű lakótársával – beleértve a tinilányokat és a matrónákat is, nem beszélve a virágkorukban lévő szépasszonyokról – igyekezett a lehető legfigyelmesebben viselkedni. Kis meghajlással, kalaplevéve előre köszönt, a bejárati ajtót előzékenyen kitárta előttük, a nehezebb csomagokat felcipelte az emeletre, a liftet lehívta, vagyis, mindent egybevéve, maga volt a megtestesült udvariasság.
Korán kelt, emeleti lakásából leliftezett a földszintre, és azonnal körülnézett, nem adódik-e valami lehetőség egy nőnemű lénnyel való találkozásra. Ha a harmincas, bögyös-faros Isabelle – aki egyébként Julien csodálatának egyik tárgya volt – épp a folyosót mosta, barátságosan üdvözölte, és megkérdezte, milyen hangulatban ébredt aznap. Isabelle köszönte az érdeklődést, majd visszakérdezett, tudja-e, hogy szerdán bemutatják azt az agyonreklámozott, amerikai romantikus filmet, aminek a megtekintését senkinek nem szabadna kihagynia. Azután, csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a férje szerdán éjszakai műszakban dolgozik, pedig ő feltétlenül szeretné megnézni a filmet, de egyelőre nincs kivel. Julien, a tőle megszokott udvariassággal, azonnal sajnálkozni kezdett, magában pedig azt gondolta, irigylésre méltó az a fickó, aki végül elviszi Isabelle-t a moziba.
A munkahelye felé menet mindig megvette a napi sajtót. Ilyenkor néha a női témájú lapokba is belenézett, csak hogy tisztában legyen, mire is vágynak mostanság a nők. Az újságárus, egy huszonéves, mutatós, izmos combú, izgató mellű amazon ilyenkor sohasem elégedett meg azzal, hogy fogadja a köszönését, általában pár szót is váltott vele. Az újságoskisasszony már kora reggel arról fecserészett, hogy délután kimenne a strandra, de a barátnője nem ér rá. Egyedül pedig olyan unalmas. Nem is tudja, kit kérhetne meg, hogy elkísérje. Julien megnyugtatólag válaszolta neki, hogy majd csak akad valaki, ne aggódjon. Egy ilyen bombázó nő biztosan nem marad partner nélkül. Majd mint aki jól megoldott egy problémát, vigaszt nyújtott, és mindemellett a lehető legudvariasabb volt, az újságot magához véve, nyájasan elbúcsúzott a nőtől. De jó is lehet annak, akivel egy ilyen remek nő megosztja a napozógyékényét – gondolta irigyen.
A munkahelyén kénytelen-kelletlen egy nemrégiben elvált fiatalasszonnyal osztotta meg az irodáját. A kényszerűséget leginkább a fiatalasszony szempontjából értette, mivel így a csinos, vörös nő kénytelen volt az ő jelenlétében lebonyolítani a magánjellegű telefonjait, amelyeknek általában az volt a tárgya, kivel tölthetné el a soron következő víkendet. Hallhatta, ahogy a lehetséges partnerek sorra visszamondták a találkozókat, és a kis nő egyre csalódottabb volt. Muszáj volt megvigasztalnia, nem nézhette tétlenül szegény vívódását. Kerek perec megmondta neki, hogy nem is érti ezeket a fiatalembereket, hogyhogy nem kapnak egy ilyen alkalmon, amikor egy kifejezetten szép, jó alakú és egyedülálló asszony invitálja meg őket, hogy töltsék együtt a nyaralójában a hétvégét.
A munkából hazafelé rendszeresen benézett a lakásához közeli élelmiszerboltba. Már ismerték az eladók, különösen a hölgyek szokták nagy ovációval üdvözölni. Szinte kivétel nélkül szóba elegyedtek a magas, jó felépítésű, szép szemű, fiatalemberrel. Neki panaszolták el, hogy már nem eléggé figyelmes a férjük, pedig ők olyan férfira vágynak, akitől több gondoskodást, együttérzést, sőt szerelmet kapnának. Volt, aki egyenesen a segítségét kérte: mondd csak, Julien, nem ismersz valakit, aki mindezen kívánalmaknak megfelelne?! És Julien ilyenkor némi töprengés után, hogy lássák, a segítőszándék egyértelműen megvan benne, ígéretet tett, hosszabban is el fog majd gondolkodni rajta, ismer-e ilyen embert.
A tíz nélkülözéssel teli évből lassan háromszor annyi lett. Közben a folyosót hajnalban felmosó Isabelle, az újságárus kisasszony, a kolléganő, de még a bolti eladónők fölött is eljárt az idő. Szegény nők, gondolta Julien, egyben magát is siratva, milyen szomorú, hogy magányosan élik le az életüket. Milyen kegyetlen is a sors, hogy soha nem annak ad lehetőséget és társat, akinek a leginkább szüksége lenne rá.
