Most, hogy – Maruzsa államtitkár a tanároknak címzett bon bot-ját idézve – az oktatási kormányzatnak van ideje bőven, elgondolkodhatnának egy kicsit azon, mit végeztek tíz év alatt. Segítünk: az ég adta világon semmit.
Ezekben a napokban a magyar otthonok tízezreiben válik világossá, hogy a tanárok és a diákok, köszönik szépen, kiválóan megvannak anélkül, hogy központilag rágnák minden pillanatban a szájukba, mit és hogyan kell csinálni. Az a hoffmannrózsai alapvetés, hogy nem szabadság, hanem fentről diktált rend kell az iskolákba, látványosan mond csődöt pusztán attól, hogy sem Maruzsa államtitkár, sem Takaró irodalomtörténész nem tud belebújni minden egyes komputerbe, amelyen keresztül a kreativitásukat reaktiváló pedagógusok és az önállóságot felfedező diákok kommunikálnak egymással. És egyszerűen a kényszer szüli meg azokat a XXI. századi technikákat és módszereket, amelyek helyett pénzhegyeket elégetve is csak egy kőkonzervatív, pártállami alaptantervet, meg egy összevissza rángatott, leharcolt iskolarendszert sikerült felmutatnia a kormánynak.
Ha az oktatási kormányzat mindezt végiggondolná, talán felismerné, hogy akár a maga javára is fordíthatná ezt a helyzetet. Például ha kivételesen (akár virtuális) tárgyalóasztalhoz ülne a pedagógusok képviselőivel – kamara, szakszervezetek, szakmai egyletek, fontosabb kérdésekben megszólaló igazgatók –, és kikérné a véleményüket arról, a vírus diktálta rendben miként szervezhető meg az érettségi. Ettől a kormány feltűnő tanácstalansága is oldódhatna.
Veszélyes helyzet lenne persze: még valakinek eszébe jutna, hogy van itt további néhány kérdés – NAT, tankönyvek, pedagógus életpályamodell, és a többi –, amiről egy évtizede nem kérték ki az érintettek véleményét. És a végén az iskolák meg a pedagógusok még bele is beszélnének az oktatásügy dolgaiba.