– Mindenkinél van kesztyű? – hangzik a kérdés, mire a maszkok alól egyetértő dörmögés a válasz. Tucatnyian álldogálunk a kaposvári ipari szakközépiskola konyhájának hátsó bejáratánál: a kulturális központ, a múzeum és a sportközpont dolgozói – művelődésszervezők, múzeumpedagógusok, edzők, jégmester –, akik reggel bementek a munkahelyükre, hogy aztán háromnegyed tizenegykor önkéntesként nekiálljanak kihordani a rászorulók szociális ebédjét. Öt kisbusz indul 185 címre – összesen 400 szociális rászoruló kap ebédet az önkormányzattól, de a számuk napról-napra nő –, másfél-két óra, míg lejárják a körzeteket, s nemcsak hét közben, szombaton és vasárnap is megy az ételjárat.
Nemcsak az ebédet viszik házhoz a rászorulóknak Kaposváron: az önkormányzat önkéntestoborzására eddig közel százan jelentkeztek, s több mint másfélszáz idős embernek segítenek a bevásárlásban, gyógyszereik kiváltásában. Nyári Napsugár például öt szépkorú ellátását vállalta: délelőtt még online órákat hallgatott az egészségügyi szakközépiskola végzős szakápolójaként, délután pedig indult szokásos körútjára, s mindezek mellett még diákmunkát is vállal az egyik hipermarketben.
– Heti két-három alkalommal megyek a gondozottjaimhoz, bevásárlok nekik és kiváltom a gyógyszereiket – mondja. – Eleinte mindenki bizalmatlan, szükség van a hivatalos papírra a szociális központtól, de aztán a második-harmadik találkozás után már felengednek. Jellemzően hetven év feletti egyedülálló, több betegséggel küzdő idősekhez járok. Olyan, mintha öt nagymamám lenne.
Simon Erikához most először megy, így akkurátusan kikészíti a szükséges papírokat, új maszkot vesz fel, gumikesztyűt cserél. A lakótelepi panel hatodik emeletének ajtajában már várja az idős asszony, aki havi gyógyszereit reméli mihamarabb megkapni. A protokoll szerint egy méternél közelebb nem mehet az önkéntes segítő az ajtóhoz – a lakásba szigorúan tilos belépni –, pénzt csak nejlonzacskóban vehet és adhat át, végül blokk alapján számolnak el, s kérésre abba a boltba vagy gyógyszertárba megy, ahová a gondozott korábban járt. Gyors ismerkedés után gazdát cserélnek a receptek és a pénz, aztán Nyári Napsugár elköszön.
– Nagyjából fél óra múlva jövök, attól függ, mennyien vannak a gyógyszertárban – mondja búcsúzóul, egyúttal megígéri, pénteken elintézi a nagybevásárlást is. Aztán indul a patikába: sietnie kell, még négy idős ember vár rá. A szolgálataira és egy kis beszélgetésre. Mert nemcsak a gyógyszer beszerzése és a bevásárlás a gond járvány idején, hanem a magány is…
Az ország másik felén, Egerben is működik – az önkéntesek révén napról-napra bővülő – időseket segítő hálózat.
– Két kiló krumpli kellene, kis angyalom, meg a hentes melletti kisboltból fél kiló vágott kenyér, mindegy, hogy barna vagy fehér. Aztán a patikából inzulin, mert a héten még elég, de aztán elfogy, csak vigyázzon, mert a múltkor becsaptak, 950 forint helyett 9500-at ütöttek be, mehettem vissza reklamálni. A krumpli legyen parázs, tudod kis angyalom, az a keményebb, nem szétmállós, de ha nincs, mindegy, lehet másfajta is, csak legyen – sorolja az északi lakótelep egyik társasházában élő nyolcvanhárom éves, cukorbeteg Marika néni. A szociális gondozó Nagyné Kósik Dóra türelmesen hallgatja az asszonyt, aki aztán bevásárlólistát is ad, mellé pedig a pénzt, amiről átvételi elismervény készül.
Lejjebb megyünk néhány emelettel, a kilencvenegy éves Matula nénihez, ahogyan mindenki szólítja az egyébként Kovács Margitnak keresztelt asszonyt. Korát meghazudtoló frissességgel sorolja a bevásárolni valókat, s ad át levelet, ami a postán kell feladni. Kiderül: fiatalabb korában bejárta egész Európát, s még Afrikába is eljutott az előbb tanítói majd statisztikusi végzettséget szerzett asszony, akinek, mint mondja, most is leginkább a „csavargás” hiányzik az életéből, mert imádott utazni. Neki is kellene inzulin, de fél óra múlva kiderül, hogy a közeli gyógyszertárakban nem tudnak adni, elfogyott, így ő és Marika néni is „várólistára” kerül. Csak az nyugtatja meg őket, hogy a gondozó megígéri, délután körbetelefonálja a város összes patikáját, s megoldják valahogyan az inzulin beszerzését.
Míg Egerben a szociális szolgáltató intézmény szakemberei, addig Miskolcon az önkormányzati rendészet munkatársai végzik a bajba jutott idősek ellátását: a száznegyven fős létszámból legalább nyolcvanan most ezen az „operatív” feladaton dolgoznak – tudjuk meg Kovács Lászlótól, a szervezet igazgatójától. Napról-napra többen jelentkeznek a megadott zöld számon, amely március 17-e óta működik, s már az első héten közel háromszázan kértek rajta segítséget. Van, aki az utolsó pillanatban telefonál, hogy elfogyott a gyógyszere vagy üres a hűtő: az ilyen eseteket előre veszik, de a megnőtt létszám miatt azt kérik az idősektől, próbáljanak meg előrelátóan gondolkodni. Kovács László megjegyzi: akadtak „vicces” kérések is, volt például, aki azzal hívta fel őket, hogy süteményt süt, s kellene hozzá egy citrom, mások vetőmagért vagy palántáért „ugrasztották” volna őket. Az ilyen kéréseket nem teljesítik, már csak azért sem, mert a zöld szám egyre leterheltebb, ahogy haladunk előre az időben, újabb és újabb rászorulók jelentkeznek, a sornak pedig egyelőre nem látszik a vége.
