A Játszma vége sem kerül színre tehát április 10-én, Kurtág György egyetlen és késői operája, amelynek alapja Beckett abszurd drámája, és amelynek április 10-én lett volna magyarországi bemutató előadása a Müpában. „(…)Kurtág nem fedte le más zenei struktúrákkal a drámaíró szövegét, nem kommentálta hangsúlyos közjátékokkal, zenéje nem másította meg a szöveg lejtését, hangsúlyait, épp ellenkezőleg, jól felismerhető célja éppen annak respektábilis követése volt. Ezt azért tehette, mert Beckett figurái nem halandzsanyelvet beszélnek, mondataik nyelvtani szempontból konstruáltak, jelentenek is valamit, csak mondandójuk eredete és célja vész el a szándékos értelmetlenségben, válik borzalmakat sejtető álbeszéddé, zajbeszéddé. Nos, ezzel az álbeszéddel tesz úgy a komponista, mintha igazi beszéd lenne, s látja el dallammal, hangsúllyal, kísérettel, tesz hozzá olyan érzelmi, lelki töltetet, amitől az teljesen elveszti eredeti funkcióját, hiszen – a drámaíró szándékaival ellentétesen – igazi emberi beszédnek tűnik. (…) Nem hiszem, hogy Kurtág ne tudná, Beckett kategorikusan tiltotta a zenét darabjai színrevitelekor, kétlem, hogy ne látta volna világosan, mi fog történni, ha a tiltás ellenére, ő mégis nekilát, s biztos vagyok benne, pontosan tudta, hogy zenéje által Beckett művészi szándékai ellentétükbe fordulnak. Azt gondolom, hogy nagy alkotóhoz méltóan, azért nyúlt Beckett darabjához, mert – azt librettóként használva – annál többet, valami egészen mást, valami sajátot akart mondani.”
A fenti sorokat Pál Tamás írta két hónappal az opera bemutatója után, mondanivalójának végkifejlete az, hogy az eredeti szöveg és Kurtág zenéjének zsenialitása ellenére sem tudta elfogadni, hogy a mű számára arról szól: az operának, mint műfajnak vége. Persze, hogy pontosan mire gondolt az alkotó, valószínűleg ő sem tudhatja, de nézőpontjának megértéséhez jó, ha tudjuk, Pál Tamás jó hatvan éve működik operai szakemberként, karmesterként. Nem vitatható, hogy amit érzett, és megfogalmazott, szemben a művet világszerte elismeréssel fogadók táborának egyöntetűen dicsérő szavaival, sok megfontolandó igazságot tartalmaz. Igen, Kurtág műveiben gyakran arra irányítja a figyelmet, milyen nehéz a kifejezés maga. És igaza van Pál Tamásnak: az opera mindig a legkönnyebben befogadható műfaj volt a közönség számára, a történetek, a kifejező zene, a hangfenomén világsztárok, mind-mind hozzájárultak az évszázadok során a zenés művek sikeréhez. Kurtág műve a közönségvonzó operai közhelyeket tagadja, ezek ellenében dolgozik, miközben nagyon is tudatosan és rutinosan dolgozik azokkal a zenei eszközökkel, amelyek egy valódi opera megírásához szükségesek, ezáltal is erősítve a műben rejlő abszurditást.
Nem is lehet véletlen, hogy a zeneszerzőnek hosszú vajúdás után végül csak kilencvenedik életévén túl sikerült befejeznie művét, aminek alapját, Beckett drámáját megjelenése, 1957 óta ismerte, értékelte. Sok-sok nagy világjátszmának viszont pont a napokban lett jó időre – egy-kettőnek talán örökre – vége. Többek közt operaelőadások százai maradnak el mostanában szerte a világon, mire vége lesz a rettenetnek, ezrekkel számolhatunk. Mindemellett biztos, hogy néhány hónap múlva, a járvány elültével megpróbál sok minden úgy folytatódni, mintha mi sem történt volna. Azonban a nagy művészi alkotások nem egyszerűen csak leírják, értik, hanem ha úgy tetszik, előrejelzik a valóságot. Kurtág igazsága – operájának elmaradó bemutatójával együtt, azzal valójában sokszorosára erősítve – itt marad velünk: valami visszavonhatatlanul véget ért. Talán ez az a fontos dolog, amit el akart nekünk mondani.
