Sokan úgy döntöttek, hogy önkéntesen karanténban töltik a következő heteket, hogy megóvják magukat és másokat a fertőzéstől. És máris milyen elégedettek magukkal! A világhálón tudatják, hogy milyen ragyogóan bírják az otthonlétet, az otthonról végzett munkát, a családi életet, tanítják a gyereket, mi mindenre jó, lám, a karantén. Szinte felfedezik magukat. Igazi büszkeség árad a sorokból. Sorra jelennek meg a tanácsadók, a szorongást, a félelmet oldó kommunikációs szakemberek, a kiváltságosok pedig nagy pénzekért különórákat vehetnek karantén-elviselésből. „Többet olvasok” – írják. „Többet beszélgetek a feleségemmel”.
Pedig csak öt napja!
Én meg arra gondolok, hogy hány embernek örökös karantén az élete, akik szülőjüket, házastársukat, gyereküket gondozzák éveken vagy évtizedeken át. Nem önként, nem elővigyázatosságból kerültek ilyen helyzetbe, ezt az életet a sors kényszerítette rájuk. Nem büszkélkednek, nem írnak a közösségi oldalakra, nem dicsérik magukat, hogy milyen jól csinálják, nem emlegetik az áldozatvállalást, nem jut idejük csetelni, onlájn társasági életet élni, dzsoggolni, cajklizni, nem jelentek meg tanácsadók a telefonjuk képernyőjén, hogy oldják a szorongásukat, és részt vállaljanak a felelősségből, amit amúgy sem lehet áthárítani.
A fiataloknak egyszerre feltűnik, hogy „tele a város öregekkel”, és ez érezhetően nem tetszik nekik. Biztosan sokan vannak, többen, mint a fiatalok szeretnék. Már nem bírják a nagyvárosi ritmust, lassúak, körülményesek, óvatoskodva kelnek át a zebrán, az üzletben sokáig nézelődnek, akkor halásszák elő a nejlonszatyrot a táskából, amikor fizetni kellene. Rosszul látnak, rosszul hallanak, feltartják a sort. Miért nem maradnak otthon? Pedig könnyen lehet, hogy dolgoznak, mert nem tudnak megélni a nyugdíjukból.
Az öregek azt látják, hogy a fiatalok ötven üveg vizet és száz csomag vécépapírt vesznek, mert félnek a holnaputántól. Az öregek két üveg vizet vesznek, mert annyit tudnak hazavinni, ezért azután másnap is menni kell, remélik, hogy nem lesznek üresek a polcok. És ha mégis? Az öregek nem bíznak az onlájn-rendelésben, mert nem tudnak olyasmiben bízni, amit nem látnak. És ha onlájn rendelnek, és nem azt hozzák nekik, amit rendeltek, akkor mi lesz? És ha nincs okostelefonjuk? Vagy nincs türelmük hallgatni az ügyfélszolgálat végtelen zenéjét? Az is lehet, hogy éppenséggel háziorvosok vagy érsebészek, akik éppen gyógyítani indulnak.
Villamoson utaznak, mert már nem vezetnek. Nincs autójuk. Ha van autójuk, lassan hajtanak, és körülményesen parkolnak. Lehet, hogy nincs senki, aki segítene nekik, mert a fiuk és a lányuk Németországban vagy Angliában dolgozik, az unokájuk pedig nem fogadja a telefonhívásukat. Azok az öregek, akiket manapság az utcán látnak a fiatalok, valójában nagymamák és nagypapák, akik a karantén előtti időkben az ő gyerekeikre felügyeltek, és ebédet főztek nekik, mialatt a szülők a munkahelyükön valami halaszthatatlan tevékenységet végeztek.
Öt nap karanténban. Micsoda teljesítmény!