Kérlelhetetlenül magabiztos kommünikében utasította vissza a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a tokiói nyári játékok elhalasztására vonatkozó nemzetközi indítványokat, a szervezet feje pedig minden korábbinál határozottabban állította: erre nem kerülhet sor, mert a „lemondás a legkevésbé tisztességes megoldás a sportolókkal szemben”, illetve a nyári játékok nem úgy működik, mint egy szimpla bajnoki fociforduló, amelyiket bármikor el lehet halasztani a következő szombatra.
Most akkor vagy Thomas Bach nem látja, mi történik a világban, vagy a mögötte álló üzleti körök, amelyek számára valóban végzetes lenne, ha nem folynának be a büdzsébe a holtbiztosan betervezett dollármilliók (milliárdok?). Aligha hihető, hogy a vívásban korábban olimpiai bajnokságot nyert német sportvezető ne lenne pontosan képben, hogy mi történik Olaszországban, mi fog Spanyolországban vagy éppenséggel az egészségügyi ellátórendszer tekintetében teljesen nomád Afrikában, ahol szerencsére még nem robbant be a vírus.
Bach nyilván tisztában van vele, hogy amennyiben elmarad az olimpia, akkor a NOB a mai formájában ismert olimpizmussal együtt egyszer és mindenkorra eltűnik, és a történelmi múlt részévé válik. Az olimpiai eszme amúgy megérett a változásra, ahogy az emberek, az életmód és a társadalmak is rengeteget változtak a száztíz év alatt. Az egykori eszme, az amatőrizmus bája, a minden politikai és üzleti érdek felett álló sportmozgalom ideája rég elmúlt, legfeljebb a NOB igyekezett fenntartani. Azt már látni lehetett, hogy a NOB mekkora erőfeszítések árán talál rendezőt a két következő olimpiára. Párizs (2024) és Los Angeles (2028) kijelölését óriási erőfeszítések és alkuk révén sikerült nyélbe ütni, hiszen az a NOB által eddig favorizált opció, hogy a rendező városoké az összes költség, a bevételeket meg majd szépen elosztja a sportszervezet, egyre kevésbé volt tartható. London kivételével az utolsó öt olimpiai helyszín egyaránt megszenvedte az esztelen beruházásokat: Rióban már nem kellett négy év sem ahhoz, hogy a természet és a helyi bűnbandák visszavegyék a hatalmat az olimpiai rendezvényhelyszínek felett, mert nemhogy az elhagyott épületek, csarnokok és stadionok fenntartására, de már őrzésére sem volt pénze a helyi önkormányzatnak.
Bach mostani víziója arra épül, hogy a japánok legendásan precíz és fegyelmezett életvitele, valamint az általuk felépített technológiai szupersztrádája elégséges lesz az olimpia vírustalanítására, a totális fertőtlenítésre. Tulajdonképpen igaza lehet, de mi van, ha mégsem?
Hát ez az igazán nagy kérdés.
