Mostanában nem olyan a bevásárlás, mint régen, se a kicsi, se a nagy.
Elszánt arcok tolják a kosarakat, még jó, hogy egyelőre nincs verseny, ki ér oda előbb a vécépapíros gondolákhoz egy szépen ívelt, bal kettő-sodrós kanyarral, és nem püföljük egymást a papír zsebkendőért sem. Most még mindenki úgy tesz, mintha lenne illem. Senki sem szól oda foghegyről a tűsarkú-csizmás, kikent-kifent asszonynak, hogy talán nem kéne az utolsó kis rögig besöpörnie a kis ládikába kitett gyömbérhalmot, mert hiába eszik holnap reggeltől minden nap belőle egy öklömnyit, nem űződik el a koronavírus, mint ahogyan azt is csak a nagyon elszántak gondolhatják, hogy a fokhagyma elijeszti az ördögöt vagy a vámpírokat. Hadd pakolja csak, ajakbiggyesztés jelzi a véleményt, önző dög ez, nem lennék a munkatársa, barátnője, szomszédasszonya, s jó, hogy nem vagyok mellette a férj, aki szemlesütve megy odébb a petrezselyemgyökerekhez, ne kelljen nyilvánosan segédkeznie a gyömbérháborúban.
Zajlanak a minidrámák.
Kopott ruhában pakol egy asszony, mellette két férfi, egy fiatal meg egy idősebb. Krumplit zacskóznak, akárha a szántóföldön válogatnák a kisebbeket, nagyobbakat, s tennék arrébb, amit kapa vágott ketté, mert azt pár napnál tovább úgyse lehet megtartani, megrohad, elszürkül, megfeketedik. Az asszony arcán furcsa sebhely, mintha rosszul forrt volna össze hajdan egy szerencsétlen esés, gyerekkori elvágódás. A torz arc, ami máskor az elkülönülést, a magányt, a kényszerből vállalt szégyenkezést tükrözi, most fegyver: az elriasztás fegyvere. Olyan magabiztosan, ellentmondást nem tűrőn, mintha valamiféle utolsó földvárat védene, úgy sorjázza zacskóba a krumplit, hogy már az idősebbik férfi is a karjára teszi a kezét: „elég lesz, ne csináld, látod, elég lesz már...” Aztán idegesen felkacag, nézd már, nem hagyja abba, mondja a fiatalabbnak, mit fogunk enni nyár végéig, tán sült krumplit főtt krumplival, nudlit derelyével, paprikás-fokhagymás-krumplis töltött cigány hurkát reggeltől estig, suhan át a kétségbeesettnek tűnő, de inkább a valóságra reflektáló mondat, mert bizony hús, az egy deka se kerül bele abba a bevásárlókocsiba, itten nem lesz gulyásleves, rozéra sült kacsamell hercegnő burgonyával, lazacos gnocchi, kárpáti borzaska, tán még juhtúrós sztrapacska sem. Nem, itt krumpli lesz krumplival, a végén majd csak zsírban lesütve, tán az utolsó pár kilóra jut majd egy kis tavaszi gomba az erdőből, májusi pereszke például, vadturbolyával, csalánhajtásokkal.
Együtt állnak aztán a sorban, a luxusgyömbéres tűsarkús, meg a torzarcú krumplis, nem tudva egymás egyéni drámáiról, két külön világ a felbolydult „nagybótban” – ahogy nagyanyám hívta annak idején az élete vége felé megjelenő, elszemélytelenedett hipermarketeket, ahol már senki nem nevezte nevén az eladót, Sárika néninek a zöldségest – a kosárba kapaszkodva.
A holnap, bár lesz, most nem számít, a mai napot kell megnyerni, így vagy úgy, gyömbérrel vagy krumplival, majdnem mindegy is.