A válság-guruk már jó ideje jövendölik, hogy újabb pénzügyi-gazdasági válság köszönt világra, nem tudták azonban megmondani, hogy mi lesz a válság kirobbantó oka. Ezért még körvonalazni sem tudták, hogy mi lesz a válság lefutásának az időtartama, mélysége és következményei felszámolásának az idő- és pénzigénye. Ami végül is bekövetkezett, az a „fekete hattyú” (Nassim Nicholas Teleb) jól ismert jelensége, az előre nem látható, ezért váratlan esemény által kiváltott változás, ami minden eddigi várakozásunkat megcáfolja, és új pályára helyezi életünket. A koronavírus éppen ilyen. A legfontosabb tulajdonsága, hogy az ellene való – pillanatnyilag egyetlen – védekezés: az egyének egymástól való izolációja szétzilálja a gazdaság és a társadalom eddig ismert szövetét, kialakult hálózatát, és ezzel a jól ismert rablómesét indítja be: „Pénzt, vagy életet?”
Amíg az eddigi gazdasági-pénzügyi válságok „felülről” indultak, mert a tőkepiacokat vagy a pénzpiacot vették célba, addig a most kibontakozó válság „alulról” indul, hiszen a modern gazdaságok alapvetően a szolgáltatásokon, a szolgáltatások pedig kis- és középvállalatok hálózatán alapulnak, és ha ezek nem képesek a kínálatukat a vevőikhez, az ügyfeleikhez eljuttatni, akkor csődbe mennek, sőt a vevőik is ellehetetlenülnek ápoló, szerelő, fodrász, fogorvos, eladó vagy informatikus nélkül. Ha ezek a hálózatok, láncok szétesnek, akkor a válság elhúzódhat, tartóssá válhat, mert vásárló és így bevétel hiányában az étteremtulajdonos, a fogorvos, az óvodavezető, az idősgondozó elbocsátásokra kényszerül, ami azután végeláthatatlanul és exponenciálisan szétroncsolja először a kínálat, majd a kereslet kialakult szerkezetét.
Éppen emiatt nem lesznek elegendőek a megszokott monetáris (hitelbővítés, adósságátütemezés, stb.) és fiskális (adócsökkentés és támogatásbővítés) politikai eszközök, mellettük új kockázatközösségi hálózatok, közösségek, a szolidaritást segítségül hívó új modellek kellenek. Ezek használják a közvetlen, személyes érintkezést virtuális találkozásokkal felváltó informatikai megoldásokat, applikációkat, miközben ezek kifejlesztésének költségeit nem, vagy csak mérsékelten terhelik rá a használókra.
Az eddig is használt konferenciabeszélgetések reneszánszát éljük, az eddig kevesek által használt webinárium felvirágzik, aminek két következménye is van. Az egyik a szokásos értekezletek imamalmai helyett időt takarítanak meg, azaz növelik a termelékenységet, a másik, hogy versenyre késztetnek, hiszen ha valaki ezeket nem használja, az törölte magát a „virtuális” térből, így a verseny újfent csak növeli a termelékenységet. Új tananyagok, érintkezési formák, időtöltési szokások fejlődnek ki, amelyek a legkevésbé viselik el a NAT vagy a NER katonai egyenruhába öltöztetett, Orbán komótosságával dirigált, elpuhult és értelmetlen vezényszavakkal tűzdelt természetét.
A szolgáltatói hálózatok akkor működnek, ha bízhatom abban, hogy a szerelő eljön, a fogorvos dolgozik, ha a hitelügyintéző képes a legkedvezőbb konstrukciót számomra megtalálni. Eddig ezt a bizalmat a hagyományos, nagyobb hálózatokba való beágyazottság alapozta meg. Attól, hogy a járvány tovaterjedésének a sebességét csökkenteni képes, egymástól izolált egyének kénytelenek ezeket az újonnan kifejlődő, vagy újonnan felfedezett applikációkat használni, ha élelmet, gyógyszert, hozzáférési lehetőséget, kulturált szórakozást, e-könyvet akarnak maguknak, rá lesznek kényszerítve, hogy új hálózatot építsenek maguk közé, ahol felfedezhetik a szomszéd segítőkészségét, szorgalmát, vagy az eddig elhanyagolt tanulás örömét.
Persze, tudom, hogy nem tartunk még itt. Még csak Orbánnak, meg a parancsnoki karának a semmitmondásánál tartunk. Ám már alakulnak az öntevékeny hálózatok az idősek számára történő vásárlás szervezésére, a munka nélkül maradt színészek létfenntartásának és képességeinek a hasznosítására, a legelesettebb hajléktalanok (pl. Iványi Gábor Oltalom Egyesülete által fenntartott „Fűtött utca”) számára a gyűjtésre, a betegek és elesettek gyógyszerének a kiváltására, a távoktatás keretében kidolgozandó „fedezd fel a városod” feladatok megírására, a takarékosan főzhető ételek receptjeinek a cseréjére. Ez még csak a kezdet. Egyszer azonban Pintér Sándor rendőre is – védőmaszkban és kesztyűben – az utcán segít majd, és nem álcázottan a munkahelyeken „tartja fenn a rendet”. Egyszer majd Csányi Sándor, a nagy bankár is könnyítéseken, az ügyfelek megtartásán töri majd a fejét, és nem azon, hogy a focipálya füvének a fűtésére milyen kölcsönt nyújtson a focirajongó államférfinak.
A koronavírus megroppanthatja a NER és a NAT oszlopait is ebben kis országban. Mert kell, hogy legyen remény, mert kell, hogy egymásban legyen újra bizalmunk.
A szerző közgazdász