Abban semmi meglepő nincs, hogy Alexandr Vondra cseh politikus, aki az Európai Parlamentben az euroszkeptikusok táborát erősíti, elhatárolódott azoktól a prágai tüntetőktől, akik kinyilvánították: nem szeretnék, ha hazájuk is Lengyelország és Magyarország útjára lépne. Persze elgondolkodhatnánk azon, a Charta 77 emberjogi mozgalom egykori vezetője vajon hogyan mentegetheti most Orbán Viktort, a demokratikus intézmények gyengítésének európai élharcosát. A cseh renegát ezen felül a hazánk miniszterelnökét itthon és külföldön egyaránt övező személyi kultusz hívének mutatkozik, hiszen szerinte Orbán úgymond aktívan küzdött a kommunista rendszer ellen, ma pedig egy demokratikus párt élén áll. Vondra pedig kikéri magának, ha a budapesti kabinetvezetőt populista, antiszemita vagy fasiszta jelzővel illetik.
Szintén az Orbánt körüllengő hamis mítoszokat táplálta nemrégiben Christian Ortner, a Die Presse újságírója, aki egyenesen bocsánatkérést követelt a magyar kormányfő számára Európa részéről. Álláspontja szerint öt éve, az öreg kontinenst sújtó gigantikus migrációs hullám idején egyedül Orbán Viktor mondta ki, hogy „az EU külső határait meg kell védeni”, sőt: következetesen védte is ezeket a határokat.
Mondják, a szomszéd füve mindig zöldebb. Egy marginális helyzetben lévő cseh pártocska képviselője, aki Putyin nagy örömére jelenleg Európa széttagoltságában érdekelt, holott a „bársonyos forradalmat” megelőzően még egészen másért küzdött, szívesen elsiklik azon tény fölött, hogy a szintén euroszkeptikus Orbán Viktor jócskán a hazai pártállam omladozásának időszakában kezdte hangoztatni antikommunista nézeteit. Amikor már úgyszólván semmiféle retorziótól nem kellett tartania.
Orbán retorikájában a „kommunista” csupán egy toposz, mellyel rendszerint politikai ellenfeleit illeti. Egyébként skrupulusok nélkül megkoszorúzza ő a kommunista hősök emlékművét is a pekingi Tienanmen téren, ha érdekei úgy kívánják; egy kis opportunizmusért neki aztán végképp nem kell a szomszédba mennie! Arról pedig, hogy a Fidesz tényleg „demokratikus pártnak” nevezhető-e mostanság, sokat mesélhetnének a pártelnök-kormányfő azon pártbéli kritikusai, akiket elhallgattattak, illetve akiket kiszorítottak e rohamosan fasizálódó politikai formációból az elmúlt évtizedekben.
Örvendetes továbbá, hogy az osztrák médiaviszonyokat orbáni mintára átalakítani kívánó Heinz-Christian Strache bukása után virágzik a sajtószabadság nyugati szomszédunkban. Amibe természetesen az is belefér, hogy egy újságíró finom csúsztatásokkal él munkája során. Bécsből nézve tökéletesen érdektelen, hogy Orbán Viktor öt esztendeje mindössze azért öltötte magára „az irgalom nélküli prelátus” jelmezét menekültügyben, hogy elodázza várható bukását, melyre szakpolitikai dilettantizmusa és szociális érzéketlensége predesztinálja belföldön. És „megvédte” volna Európa határait? Emlékeim szerint tömegeket utaztatott hazánkon keresztül német nyelvterületre, éppen az ottani szélsőjobb erősítésének szándékával.
Az Orbánt övező mítoszok varázsa szerencsére fogyatkozik. Prágában, Bécsben, Budapesten egyaránt.