Mindig is érdekelt, hogy milyen lehetett Genf azokban az időkben, amikor egy meglehetősen furcsa nézeteket valló, ambiciózus francia férfiú vallási okokból egyszerre csak betiltotta ott a kocsmázást, a táncot meg a kártyát. Attól kezdve a városban alkonyatkor vélhetően olyasféle csönd honolt, mint Debrecenben csúcsforgalom idején. Csak a kereskedők és az árufuvarozók szekerei zörögtek, a csapszékek és a vendéglők azonban elnémultak, a játékbarlangok kiürültek, az utcákról eltűntek az utcazenészek, a már akkor is a gyanús függetlenekhez sorolt csepűrágók elszeleltek, nem is beszélve a szabadabb erkölcsiséget képviselő hölgyekről.
Mivel az említett francia úr azt a következtetést vonta le a Szentírásból, hogy az emberek fizikai világában egymásnak örömöt szerezni bűn, a társaságkedvelő genfi polgárok kénytelenek voltak zugivó üzemmódba kapcsolni, kártyáikat pedig eltüzelték gyújtós gyanánt, vagy elrejtették jobb időkre. Jobb időkön azt a reményteljes jövőt értve, amelyben ez a bizonyos furcsa férfiú és az ő obskúrus világfelfogása már nem játszik döntő szerepet.
Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet egy nagyváros, ahol esténként nem üzemelnek a testi és lelki örömök kielégítésén munkálkodó, ősi civilizációs intézmények, vagyis a kocsmák, vendéglők, színházak és zenés lebujok. A játékbarlangokról eddig nem sok képem volt, ám éppen múlt hónapban kerültem közelebbi kapcsolatba egy remek társasággal, amelynek tagjai egy pesti művészklubban hetente összeülnek pókerezni. Egyszer én is csatlakozhattam hozzájuk, ám a többi szeánszon nem tudtam részt venni, mert elsodortak a közelgő válság kezelésének eseményei.
Pedig amit a válságkezelésről tudni lehet, azt éppen annál a pókerasztalnál tanulhattam volna meg, a társaság oszlopos tagja ugyanis az a 99 éves úr, aki a vészkorszakot álnéven és álegyenruhában bujkálva élte át 75 évvel ezelőtt. Ha valaki, akkor ő az, aki tud egyet és mást az emberi természetről válság idején. Megjegyzem, azon egyetlen alkalommal, amikor volt szerencsém az ő asztalánál játszani, ez a 99 éves úr játszott a legjobban. Higgadt volt, nyugodt és következetes. Néha odasúgta nekem, hogy „ne mondj nagyot, és ne szórd a pénzt”. Megjegyeztem egy életre.
Szükségem is van a leckére, hiszen Genf itt van. Most mindannyian Genfben élünk a kálvinista csendrendelet idején, azzal a különbséggel, hogy nálunk sajnos temetnek is. Most mindannyian azt hisszük, hogy személyesen mi vagyunk azok, akik meg fogjuk úszni – és eszünkbe sem jut, hogy a jövő idő használata tökéletesen indokolatlan. Nem úsztuk meg. A kártyapaklikat azonban érdemes elővenni odahaza, és családi körben játszani tovább.
Ami pedig az életmódunkat illeti: egy bölcs mester tanítása szerint legyünk higgadtak, nyugodtak és következetesek, fölöslegesen ne mondjunk nagyot, és ne szórjuk a pénzt. S mielőtt végleg elkeserednénk, gondoljunk arra, hogy a genfi polgároknak eléggé gyorsan elegük lett abból a híres francia férfiúból: elkergették, a kocsmák pedig azonnal megnyitottak. Van remény.