Ilyen az én formám. Hétfőn az alábbi szövegű e-mailt kaptam (piros betűkkel!) elektronikus postámban (no meg a telefonomon), és kissé meghökkentem:
FIGYELEM! Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kiadott rendelkezés alapján tájékoztatom, hogy a 2020. 03. 16-tól visszavonásig tervezett egészségügyi ellátása csak akkor kerül elvégzésre, ha arra sürgős szükség miatt (életveszély vagy tartós egészségkárosodás elkerülése érdekében) kerül sor. A kialakult járványügyi helyzetre tekintettel tervezett, nem sürgős ellátása elmarad. (Illetékes) Egészségügyi Szolgálat
Elég kurta. Az első tippem az volt, hogy valami félkegyelmű szórakozik velem. Ízibe‘ megnéztem a rendelő honlapját, ahol a kezdő oldalon hasonló tartalmú, de részletesebb szöveg virított, amelynek idézésére e helyt nincs módunk, de a lényeg: 03. 16-tól visszavonásig a tervezett egészségügyi ellátás csak akkor történhet meg, ha arra sürgős szükség miatt (életveszély vagy tartós egészségkárosodás elkerülése érdekében) kerül sor.
No lám! (Ha tervezhető, nemigen lehet azonnal szükséges!) Önkéntes karanténomból most kénytelen vagyok az olvasókat valamelyest magánügyeimmel terhelni, mert állapotom illusztrálja mondandómat. Nekem öt időpontom van. (Volt.) Többféle krónikus nyavalyával sújtott a sors (és nyilván felelőtlen életmódom), ebből eredően időről időre felkeresem az illetékes szakorvosokat, hogy ugyan gondoskodjanak már mihaszna életem meghosszabbításáról – lehetőleg olyképpen, hogy ne kelljen mindennap fájdalmakkal kínlódnom.
Meg is tesznek mindent, amit a honi egészségügy azért valamelyest korlátos lehetőségei között megtehetnek. Ehhez azonban az kell, hogy rendszeresen látogassam őket, hogy ismételten elvégezzenek rajtam ellenőrző vizsgálatokat. Istápolnak is rendesen (köszönöm!), s ezért nem vagyok akut életveszélyben. Sőt, a már meglevő kórságaimon kívül tartós egészségkárosodás sem fenyeget mindaddig, amíg – megtakarítandó némi kiadást az egészségügyi közkasszának - rendes honfihoz méltón ki nem múlok az árnyékvilágból. (Ne járjon a szám! Végtére is eredményes munkálkodásuk nyomán már 74 évet megéltem, ideje, hogy elvessem a pennát, most vészhelyzet van, tegyem illőn, amit tennem kell!)
Rendben. Értek én mindent, elfogadom a jó szándékot, s járvány idején tartom magam az előírásokhoz, hogy ne ártsak másoknak, ne okozzak bajt magamnak.
De esedezem! Ki mondja meg nekem és sokezer, hasonló helyzetben levő sorstársamnak, hogy pillanatnyi állapotunkban mikor fenyeget bennünket életveszély vagy tartós egészségkárosodás, ha nem kaphatjuk meg orvosaink által előírt, ismétlődő kezelést? Mert sem háziorvosunkat, sem a szakrendelőt nem lenne illő siránkozva felkeresni, részben mert nem mindig van akut panaszunk (éppen mert kezelnek bennünket), s mellesleg talán be sem engednek minket a rendelőkbe. Értem és helyeslem, ha az orvosi kamara elnöke is azt kéri: ilyen vészterhes időkben ne keressük fel piszlicsáré panaszokkal a túlterhelt orvosokat, mert abból semmi jó nem születik!
Igaz. De hol a határ? Mi a mérce? És ki dönt erről? Tisztelt miniszter úr! Talán pontosabban kellene a rendeletben rögzíteni, hogy melyek azok a(z előbb-utóbb mindeképpen elmúlásra kötelezett) páciensek, akik alapos okkal kérhetik gyógyítóik megszokott segítségét még a járvány idején is. Hadd éljenek még addig, amíg a gyógyítás hatásából kitarthat!