Most, hogy átmenetileg tetszhalott állapotba került a magyar futball, eljött az ideje a mérlegkészítésnek. A számításba vett évtized 2010-2019, a vizsgálat fókuszában a magyar labdarúgás nemzetközi teljesítménye, érintőlegesen még a sportág hazai népszerűségének alakulása. A módszer egyszerű: láttatni, honnan indultunk és hova jutottunk több mint ezer milliárdnyi közpénz idezúdítása után. Nézzük meg, mi volt a mai hivatalosságok szerint gyakran hozzá nem értőnek, sport- és futballellenesnek, nemzetietlennek, szűkmarkúnak, teszetoszának minősített akkori kormány végvonaglásának évében a magyar labdarúgás produktuma. Állítsuk szembe ezzel a mai helyzet mutatóit.
Tíz évvel ezelőtt bekerült magyar csapat a Bajnokok-ligája csoportkörébe. Igaz, a Debrecen ott már nem vitézkedett, hat vereséggel, nulla ponttal zárt. A 2019-es magyar bajnok Fradit viszont egyszer sem verték meg a csoportkörben, mert el sem jutott odáig. Nehogy azt gondoljuk, hogy az oda történő bemerészkedés kizárólag gazdag, népes országok topcsapatainak privilégiuma! Ezt az önfelmentő magyar vélekedést jónéhány együttes cáfolja. Ízelítőként: Slavia Praha, Crvena Zvezda, Dinamó Zágráb, Salzburg, Genk, Club Brugge, stb.
Az Európa-liga bizonyítvány sem szívderítő. Tíz esztendővel ezelőtt magyar csapat nélkül zajlottak a csoportküzdelmek, 2019-ben az FTC ott volt, de hét pontja kevésnek bizonyult a továbblépéshez. Viszont sikerült ez számos tao-mentes, politikailag-kormányzatilag békén hagyott együttesnek. Csak a példa kedvéért említek a tucatnyiból néhány országot: Ciprus, Bulgária, Ausztria, Románia, Dánia, Svájc, Svédország, és még sorolhatnám.
No, de ne ragadjunk le a kluboknál, nézzük a felnőtté minősülést közvetlenül megelőző két utánpótlás korosztályt ugyanebben a két „határesztendőben”. Mindkét esetben U19-es és U21-es válogatottunk nélkül zajlottak le a kontinens-küzdelmek. El ne felejtsem megemlíteni, hogy itt sem csak labdarúgó nagyhatalmak képviseltették magukat. Most csak a résztvevők között szerepelt szomszédainkat sorolom: Szerbia, Szlovénia, Horvátország, Románia. Ürítsük fenékig a méregpoharat! E tíz év alatt megrendezett két Európa- és három világbajnokságon a magyar felnőtt válogatott mindössze egy alkalommal, 2016-ban volt jelen. Még ma is nehezen emészthető a biztató csoportbeli kezdés után a belgáktól elszenvedett négy-nullás vereség. A fentebb említett öt alkalmat számos úgynevezett „kisország” igencsak jól abszolválta. A tízmilliós Portugália minden esetben, az ötmilliós Horvátország négyszer, de az alig négyszázezres Izland is kétszeres résztvevőnek mondhatja magát. E kategóriában is tudnám folytatni a felsorolást: Dánia, Csehország, Belgium, Szerbia…
Próbáljuk meg elfelejteni nemzetközi felpofozásaink szégyenét, keressünk vigaszt az országhatáron belül. Nézzük meg, helytálló-e a legendás bonmot, miszerint igaz, kissé savanyú, de a miénk…Nos, ez a gyümölcs – majdnem narancsot írtam – olyan ízű, hogy egyre kevesebben fogyasztják. Tíz év alatt sem sikerült meggyőzni a vásárlókat, hogy ha nem is elsőosztályú, de azért fogyasztható a termék. A dekád alatt érdemben nem változott a bajnoki mérkőzések látogatottsága, a háromezres átlagot súrolja.
A kimutatások ráadásul nézőszámról szólnak. Ebbe sok mindenki beleérthető: a pályán futkározó játékosok, a cserepadon ücsörgő tartalékok, a szakmai stáb, a csapat körül közvetlenül sürgölődő egyéb segítők az orvostól a gyúróig, technikai vezetőig, tágabban pedig a jegypénztárakban tevékenykedők, a rendezők, jegyszedők, büfések, mentőautósok, a játékvezetők, riporterek, újságírók és a számos, ingyen belépésre jogosított személy.
Nem véletlenül van elkenve a dolog. Attól van páni félelem, hogy egyszer lesz egy tökös labdarúgó vezetés, amely kérlelhetetlenül megköveteli és ellenőrzi azt a sokat mondó három adatot: a mérkőzésre hány jegyet adtak el, hány bérletessel rendelkeznek, és közülük ténylegesen hányan haladtak át a beléptető kapukon. Helyükben folytatnám a kíváncsiskodást a szezon végén is. Mennyi volt a fentiekből fakadó bevétel, és ez hány százalékát tette ki teljes költségvetésnek? Azt már én is kegyetlenségnek tartanám, ha ezt a valódi profi együttesek hányadához hasonlítanák. Az utóbbi csoportban minden bizonnyal nem hinnék el, hogy professzionális bajnokságban az is előfordulhat, miszerint a nézők száma nem érte el a kétszázat.
Képletesen szólva: a magyar labdarúgás jelenleg egy szárazdokkba kiemelt kishajóra hasonlít. A körülötte fontoskodók úgy tesznek, mintha egy óceánjáróban utazva szelnék a habokat. Időközönként még a hajókürtöt is hallani vélik.
A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző