Van valami sorsszerűen szomorú, hovatovább elkeserítő abban, hogy Magyarországon pont most került – az éppen még korlátozottan nyitva tartó – mozikba Ladj Ly zseniális elsőfilmje, a Nyomorultak. A mű ugyanis kőkemény állásfoglalás a bevándorlok, a szegénység és a kiszolgáltatottság témaköreiben. Elementáris erejű alkotás, amit kötelezően kellene látnia korosztálytól, kortól, nemtől, vallási hovatartozástól függetlenül mindenkinek. Nem csak azért, mert fontos témákat érint, hanem mert a tavalyi egyik legjobb mozgóképes alkotásáról van szó.
Mielőtt bárki továbblapozna, hogy felesleges ekkora jelzőket ellőni egy újabb Victor Hugo adaptációra, úgyis olvasta vagy látta valamelyik korábbi filmes feldolgozást (ne adj Isten, musicalt), kezdjük a legfontosabbnál: Ly filmje csak annyiban kapcsolódik a klasszikus irodalmi előzményhez, hogy Párizs legszegényebb részében, Montfermeil-ben játszódik a cselekmény, ahol a társadalom számkivetettjei élnek. A huszonegyedik században ezek a bevándorlók különböző generációi. Nagyon érdekes látni különböző nációk és kultúrák képviselőit az araboktól a romákig, akiket egyetlen egy dolog tesz büszke franciává: a futball.
Ezen túl egy valóságos eseményen alapuló és egy fikciós cselekményszálat kapunk a Nyomorultaktól, melynek rendezője vállaltan Mathieu Kassovitz Gyűlölet című elementáris erejű kultusz művét tartja művészeti alapnak. A film mese része, hogy a roma vándorcirkuszosoktól egy fekete kisfiú – nemes szándékkal – ellopott egy kölyökoroszlánt. Mielőtt a különböző csoportok összecsapnának, a helyi rendőr szupercsapatnak kell elsimítania a dolgot – azaz visszaszerezni az állatot. A csapat feje, az echte francia Chris (Alexis Manenti, aki a forgatókönyvírásban is besegített ly-nak) és a nigériai származású Gwada (Djebril Zonga) mellé pont e nap csatlakozik az új fiú, a morális kompasz szerepét betöltő Stephane Ruiz (Damien Bonnard kimagasló alakításában). Elég gyorsan megtalálják az oroszlántolvaj fiút, ám amikor elkapják, véletlenül, vagy direkt Gwada arcon lövi egy gumilövedékkel. Efféle baleset elég sokszor előfordult a sárga mellényes tüntetéseken, de Ly célja sokkal több volt az efféle direkt parafrazeálásnál, ahogy több interjújában fogalmazott, az ő szándéka inkább az volt, megmutassa milyen az élet egy ilyen városrészben, „belülről”. Ahogy a média sosem ábrázolta.
A Nyomorultak cselekményének nagy fordulata, hogy a gumilövedékes incidenst egy másik gyerek lefilmezi, Ly saját sztorija, aki az elmúlt tizenöt évben kvázi folyamatosan dokumentálta Montfermeil mindennapjait. 2008-ban véletlenül lefilmezte, ahogy francia rendőrök bántalmaztak egy bevándorló gyerekeket mire a rendőrök megkeresték és azt ajánlották neki, hogy jobban teszi, ha hallgat. Ly így is tett, míg később meg nem ismerkedett Romain Gavras-szal, aki mesélt az apjának, Costa-Gavrasnak az esetről, aki végül nyilvánosságra hozta a felvételeket. A botrány nem volt elég hangos, így Ladj Ly 2017-úgy döntött, nem vár tovább, a történet alapján rövidfilmet készített, ami, nem mellékesen ott volt a következő év César-nevezettjei között, majd számos nemzetközi fesztiválon díjat is nyert, és ezzel pedig meg tudta teremteni egy nagyjátékfilm anyagi hátterét. Ami az Oscar-jelölésig is eljutott.
A Nyomorultak ennek ellenére nem dokumentumfilm. Annás erősebb és szerteágazóbb dráma, melyben a rendőrök csapata hirtelen egy lokális polgárháborúban találják magukat, ahol az összes banda meg akarja a felvételt, mely erősen kompromittálja a hatalommal élő és visszaélő rendőröket, akik között Ruiz egyre inkább úgy érzi, nem akar egy átlagos szereplő lenni. Ő igyekszik hidat képezni a szemben álló felek között és az őt árulónak tartó társai között. Ha ez egy hollywoodi film lenne, akkor Ruiz megoldaná a konfliktust majd dolga végeztével elsétálna a messzeségbe, hogy majd egy folytatásban egy másik helyen, minden bizonnyal nagyobb problémát oldjon meg. Nos, itt most csak annyit árulok el, hogy Ladj Ly-t nem a filmes happy endek érdeklik. A realizmust választja és egy egy letaglózó fordulattal olyan befejezést ad a Nyomorultaknak, hogy azt az életben nem fogjuk elfejteni. A végső képsorok pedig a filmtörténet egyik legjobb lezárásaiként kellene tanítani.
