Petrovics Eszter egyfajta dokumentumfilmet alkotott, ami azért játékfilmes elemeket is hordoz. Van két főszereplője, Ránki Fülöp zongorista és Devich Gergely csellista, akik utazásra indulnak Kodály nyomában. Felkeresik a galántai vasútállomást ahol kisgyerekkorát töltötte, Nagyszombatot, ahol gimnáziumba járt és folytatják okos, informatív, bár időnként kissé papírízű beszélgetéseik róla Budapesten is. Mindehhez az apropót az adja, hogy előadásra készülnek, amelynek helyszíne és műsora megegyezik egy 1910-ben tartottéval. Az évben március 17-én a Royal Szálló nagytermében tartotta első szerzői estjét Kodály Zoltán. A hangversenyen a zeneszerző hangszeres kompozícióit, kamaraműveit hallgathatta a közönség. Két nappal később egyébként Bartók Béla is teljes estét betöltő programmal jelent meg a nyilvánosság előtt.
A két esten a szereplők azonosak voltak: Bartók Béla és a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes, valamint szólistaként, az együttes csellistája, Kerpely Jenő. A kvartett erre a kettős alkalomra alakult, és nyolcvan-száz próbával tanulta meg a két ifjú zeneszerző első vonósnégyesét. Kodály estjén az I. vonósnégyes, a Kilenc zongoradarab és a Szonáta gordonkára és zongorára hangzott el. A művek fogadtatása nem volt egyöntetűen pozitív: voltak olyan kritikusok, akik méltatták az újszerű muzsikát, mégis több lapban elmarasztaló sorok jelentek meg az estével kapcsolatban. A kritikusok a modern hangzású műveket nem igazán értették, értékelték, Bartók viszont egy párizsi ismerősének azt írta: “Kodálynak óriási sikere volt. Valóságos szenzáció volt estélye, hiszen egy eddig teljesen ismeretlen ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike”. Csáth Géza szerint a két este dátumát, amelyeken a két fiatalember bajtársként, sőt harcostársként a pódiumra lépett, fel kell jegyezni.
Ekkoriban Kodály, amellett, hogy lépést tart a korral, komolyan gondolkodik azon is, hogyan lehetne ez a zene igazán magyar is. Gyűjtött is már, de gyermekkori emlékei alapján is tudja, hogy létezik, és hogy milyen az a valódi magyar népzene, amely még romlatlan, és amelyben teljes valójában mutatkozik meg a magyar néplélek. A feladat az lesz: ezt a zenét hangversenytermekben is bemutatni, amihez meg kell írni a megfelelő műveket és hozzá meg kell teremteni azt a hangversenyéletet, amely igényli az új magyar alkotásokat. A két fiatal művész a filmben végigjárja azokat a helyeket, ahol annak idején Kodály élete zajlott, beszélgetnek róla egymással, vagy szakértőkkel.
Amit csak lehet, látunk a sokszor szépen megkomponált látunk képeken, kiderül a galántai állomáson egy emléktáblán kívül már nincs nyoma Kodálynak, viszont Nagyszombaton őriznek kéziratlapokat a legkorábbi szerzeményekkel. És hajdani diáktársa, Mikuláš Schneider-Trnavský egykori házába is emléktábla került nemrégiben. Azt a 2017-ben többekben felmerült kérdést, hogy ez miért csak a kapualjban kapott helyett nem érinti a film. Sok mindent megtudunk hát a fiatal Kodályról, a dramaturgiai folyamatot viszonylag gördülékenyen viszi a két már jó ismerős fiatal művész, akik tisztelettel viseltetnek Kodály iránt, de nem heroizálják.
Különösen Devich értékeli, akinek hangszerére valóban több értékes művet komponált. Az ő beszélgetéseik mellett, amelyekből valóban sok mindent megtudunk, megszólal maga Kodály, emellett írásaiból narrátor hangján hallunk részleteket, és több kortárs, barát, munkatárs is hallható a hangfelvételekről. Láthatunk a hangversenyre készülő zenészekkel próbarészleteket, még Emma asszony egy vonósnégyesének néhány üteme is felhangzik. Valójában azért igazán újat nem tudunk meg Kodályról e kilencven percben, és nagyon mélyre sem szállunk, mint a legtöbb zeneszerző, lelkének legbelsőjébe ő sem igazán engedett betekintést, legfeljebb művein keresztül, amelyeknek mint a rövidke zenei részletekből is kiderül, Ránki és Devich avatott előadói.
