A világhírű japán szerző igazán nagy varázsló. A művei többségéről nehéz eldönteni, hogy kérdésként vagy válaszként tekintsünk-e rájuk, s ha előbbiként, akkor mi a válasz, ha utóbbiként, mi a kérdés – így aztán olvasóként mi magunk válunk egy jó nagy kérdőjellé. Ami nem egy könnyed testhelyzet – az viszont könnyen elképzelhető, hogy pontosan ez lehetett az írói szándék. És mindezért vagy ennek ellenére odaadó hívei vagyunk a szerző könyveinek, és vágyva reméljük, hogy az újabb művei által egyszer majd felkiáltójellé egyenesedhetünk egy aháélmény következtében. Amíg ez a vágy él, Murakami könyveinek (a titokzatos tárgyaknak) a sikere biztosított…
Nincs ez másként a 2017-ben megjelent, legutóbbi regénye kapcsán sem, mely február végétől végre teljes egészében olvasható magyarul. A kormányzó halála című kétkötetes elbeszélés – melynek kötetrészei a Láthatóvá váló ideák és a Változó metaforák címeket viselik – igazi mágikus olvasmány: a valóság falait lebontva beszél többek között a felnövésről, a felelősségvállalásról, az élet nagy közösségi és személyes traumáiról, a művészetről, a háborúról, az időről… A legnagyobb természetességgel mesél a természeten túliról, oly módon ujja köré csavarva az olvasót a burjánzó történetelemek egymásra következése által, hogy szinte misztikus élményben részesíti az erre fogékonyakat.
A történet, melyet egy 40 év körüli portréfestő mesél el a fukusimai atomreaktorok leolvadásának idején, visszaemlékezve egy 3-4 évvel korábbi élményére, mindössze 8-9 hónap eseményeit foglalja magába. A húga elvesztése feletti fájdalmát feldolgozni nem tudó, 36 éves, tehetséges, művészi ambíciókat dédelgető, megélhetéséért portréfestőként dolgozó fiatalember útját kiadja a neje, ő pedig pár hetes autótúráját követően beköltözik egy barátja Csendes-óceánra néző, hegyi házikójába, ami a barát hírneves festőművész apjának szolgált otthonául korábban. A padláson egy festményre lel – ennek a címe A kormányzó halála –, s innentől szabadul el a káosz. A vásznon sajátos stílusban örökítették meg azt a jelenetet, amikor Don Giovanni leszúrja az elcsábított Donna Anna apját, a kormányzót. A szuggesztív műalkotás megbabonázza a szemlélőjét, aki a legkülönfélébb értelmezési lehetőségeket felkínálva kutatja az alkotójának múltját, miközben szó szerint megelevenednek körülötte különféle módokon a több mint művészi alkotás szereplői – befolyásolva az ő életét is. Ideák öltenek testet, éhes és veszélyes többértelmű metaforák kóstolgatják az időből kihulló férfit, aki önfeláldozó módon kel át „a nincs és a van határmezsgyéjén”, egy eltűnt kislány megmentése érdekében – a tulajdon élete rendeltetésszerű menetét is elnyerve ezáltal. Ha kérésre is, de ölnie kell, hol menekülnie, hol tévelygőn bolyongania föld felett és föld alatt – a Murakami-oeuvre-ből ismerős macskáktól, jazz- és klasszikus zenéktől (a Solti György vezényelte A rózsalovag sűrűn megfordul a lemezjátszó tűje alatt), titokzatos idegenek még titokzatosabb manipulációitól kísérve és kísértve. Az Anschlussnak, a nankingi mészárlásnak, a japán nihongi festészet és a portréfestészet trükkjeinek vagy a brit Jaguar autómárka típusainak beható elemzése mellett a foghíjas családtörténetek éppúgy a regény örvényének lehúzó erejét növelik, mint a mindennapi bevásárlás és egy magányos férfiember konyhaművészetének aprólékos ismertetése – olvasó legyen a talpán, aki a sok, egymás mellé rendelt elemből megpróbál fontossági sorrendet felállítani, és így értelmet teremteni a káoszban. (Többen a regény felezőpontján szereplő Samuel Willenberg-idézetet hitetlenkedve fogadták, azt hívén, hogy a koncentrációs tábort túlélő festőtől származó írás – Lázadás Treblinkán – csak valami kiadói/nyomtatási malőr miatt került a regénybe!)
Ez az értelemkeresés azonban minden bizonnyal tévút, egy olyan labirintus, ami szándékoltan csapdákkal teli – a nagy mágus, a szexuális aktusokat ezúttal minden korábbinál nagyobb számban és kevésbé steril módon leíró (lásd fojtogató szex, álombéli megtermékenyítés több száz kilométerről stb.) Murakami a látszólagos nyelvi rend túlvezérlésével éppen a logikát, az értelemszerzés lehetőségét és az idő folyásának linearitását bontja le. Olyannyira, hogy érdemes a regény 900 oldalának elolvasása után visszalapozni a könyv legelejére, ahol tulajdonképpen annak előzményét-folytatását találjuk – a kör bezárult: a könyv (és a káosz?) foglyai maradunk. Jó időre. (Ford. Ikematsu-Papp Gabriella és Mayer Ingrid. Geopen, 2019–2020. 2 kötet, 437+474 o.)
