Az új fővárosi vezetés végre fontosságának megfelelően próbálja kezelni a budapesti betegellátási színvonal emelésének kérdését. Ez politikailag akkor is ígéretes, ha a megvalósítás orvos-szakmai útja túlságosan sok akadállyal van tele. A legfontosabb ilyen akadály természetesen a hozzáértés hiánya, ami a megoldás pártpolitikától való mentesítésének elmaradását jelenti.
Budapest mint az ország egyetlen „világvárosa” sok tekintetben előnyt élvez, de el is kell viselnie kellemetlenségeket. Például a hajléktalanok (és a kormányhivatalok) jelenlétét. Természetesen nem tekinthetjük örökösnek a hajléktalanság „intézményét”. Mindent meg kellene tennünk, hogy ezek a nem mindig önhiba nélküli, szerencsétlenül járt embertársaink érdemi segítséget kapjanak, vagyis a lakhatás legyen az EU-ban alapjog. Anélkül, hogy a marxista demagógia hibájába esnénk, kijelenthetjük, hogy magyar viszonyok között is tűrhetetlen – a jóérzésű, mondjuk keresztény ember számára –, hogy bár egyetlen NER mágnás (lopott) vagyonának töredéke elég lenne a nincstelenek hajlékhoz juttatására, a jelenlegi kurzus mégsem tesz semmit az ügyben. Illetve tesz: börtönben kíván födelet tenni föléjük.
A főváros vezetőinek lelkiismeretét terheli majd, ha elmulasztanak gondolni a hajléktalanokra, amikor kínálkozik egy csekély lehetőség a legnincstelenebbek egészségügyi nehézségeinek enyhítésére. Az első lépés természetesen a kormánnyal való tárgyalásokon kell, hogy megtörténjék: a hajléktalanellátás Budapest számára az országtól kapott feladat. (Pontosan olyan kellemetlen feladat, mint a kormányhivatalok fedélhez juttatása.) A hajléktalanellátás finanszírozása – beleértve az egészségügyi ellátást is - országos költségvetési kötelesség. Ezzel nem mondok újat, csakhogy a lakni tudó lakosság egészségügyi ellátásának finanszírozása is cinikus oda nem figyelést mutat. A hajléktalanoknak pedig szinte semmi sem jut.
Két nyomós ok van a kérdés rendezésére. A legfontosabb az, hogy az utcán élő, rendesen tisztálkodni, ruhát, fehérneműt időben cserélni nem tudó betegek kezelése – a közismerten ínséges budapesti szakrendelői viszonyok között – lehetetlen. Mi több, különféle fertőzések veszélyének teszik ki a helyiségben a nap folyamán jelentkező betegeket. A másik jelenleg megoldhatatlan probléma, hogy azokat a hajléktalanokat, akiknek kórházi ellátásra nem lenne szükségük, ha nem az utcán laknának - ahol egy egyszerű influenza is halálos lehet számukra -, a kórházak kénytelenek fekvőbetegnek fölvenni. Érthető, hogy a zsúfolt, túlterhelt kórházi osztályok mindent elkövetnek, hogy az életveszélyben nem lévő hajléktalant ne kelljen befektetniük egy többágyas kórterembe.
Bizony illene az (évtizedes mulasztások pótlására szükséges) 50 milliárdnak legalább az 1 százalékából egy szép és modern, hajléktalanokat ellátó egészségközpontot létrehozni, amelynek működtetését aztán a keresztény magyar kormány önként és (zsoltárokat) dalolva, egészen biztosan vállalná.
A szerző orvos