Vasárnap a negyedik helyen végzett a tavalyi, budapesti vb-n ezüstérmes magyar férfi kardcsapat a luxembourgi világkupán, amivel biztosította helyét a tokiói nyári ötkarikás játékokon. A kétszeres egyéni olimpiai bajnok Szilágyi Áron már negyedik olimpiájára készülhet.
Most már eljátszik a gondolattal, hogy többek között Fuchs Jenőt és Kárpáti Rudolfot felülmúlva, három egymást követő olimpián is megnyerheti a férfi kard egyéni versenyszámot?
Eddig is megfordult a fejemben, hogy Tokióban mit érhetek el. Már önmagában az nagyszerű, hogy abban a helyzetben vagyok, hogy harmadik ötkarikás aranyérmemért küzdhetek. De nem görcsölök rá, élvezem a felkészülést és a versenyzést. Sokkal inkább, mint a tavalyi évben, és ez látszik is az eredményeimen (a varsói után a luxembourgi vk-n is az első helyen végzett egyéniben – a szerk.). Felszabadultabban vívok, bátrabban, akciódúsabban. Motivált vagyok, de nem foglalkozom az esélylatolgatással, csak teszem a dolgom.
Peking, London és Rio de Janeiro után a tokiói már a negyedik olimpiája lesz. Az első háromra hogyan emlékszik vissza?
2008-ban, a kiutazás napjának reggelén jött a hír, hogy meghalt a mesterem, Gerevich Gyuri bácsi, így a pekingi ötkarikás játékokat beárnyékolta ez a tragikus hír. Ráadásul nem is sikerült az olimpia úgy, ahogy szerettem volna sem egyéniben, sem csapatban. Peking a tanulópénz olimpiája volt, míg London a berobbanásé, ahol minden összejött, nevezhetjük kegyelmi állapotnak vagy flow-élménynek. Az elődöntőben az orosz Kovaljov, majd a fináléban az olasz Ochiuzzi elleni asszóm is nagyon magabiztos győzelmet hozott. Ez egy ihletett lelkiállapotban megvívott verseny volt. A riói olimpia a munka és a tudatosság jegyében telt. A döntőben csak azért nyertem fölényesen az amerikai Homer ellen, mert megvolt a rutinom, tudtam, hogy mit kell tennem. Amíg Londonban szinte csak fel kellett küldeni a pástra a kardom, ami magától adta a tusokat; addig Rióban meg kellett küzdeni minden egyes találatért.
A 2019-es budapesti világbajnokságon mindössze egyetlen tussal, 45-44-re kapott ki a döntőben a Szilágyi, Szatmári András, Decsi Tamás, Gémesi Csanád összeállítású férfikardcsapat az elmúlt három évben aranyérmes dél-koreaiaktól. Képes lehet a magyar együttes arra, hogy az olimpián győzzön?
Csak azon fog múlni a csapatban az olimpiai siker, hogy mennyire tudunk felkészülni az ellenfelekből. Három mérkőzést kell megnyerni az aranyéremhez. Az első körben az amerikaiakra vagy Iránra számítunk, a másodikban az olaszokra, a döntőt pedig valószínűleg a Koreai Köztársasággal kell megvívnunk. Maximálisan azon vagyunk, hogy az ellenfeleket minél jobban feltérképezzük. Egyik mérkőzés sem lesz könnyű, hiszen – Egyiptomot leszámítva – nagyon együtt van a mezőny, és szinte bármelyik csapat meg is nyerheti az olimpiát.
Még emlékszem arra a 17 éves srácra, aki 2007-ben, Szentpéterváron – az ismeretlenségből berobbanva – hatalmasat vívott az oroszok elleni negyeddöntőben, többek között a négyszeres olimpiai bajnok Pozdnyakovot is legyőzte, majd csapatvilágbajnok lett. Mennyiben más a mai Szilágyi Áron?
Januárban voltam 30 éves, úgyhogy már nem tartozom az ifjabbak közé. Bár addig túl idősnek sem számítok, amíg a 2004-es ötkarikás játékok ezüstérmese, az olasz Aldo Montano is ott van a mezőnyben a maga 41 esztendejével. De például én vagyok a legrégebb óta kiemelt versenyző a világranglista 16-ban, én gyűjtöttem a legtöbb érmet a világkupákon. Tizenhét évesen a lelkesedéstől átszellemülve vágtam bele bármilyen csatába, ma már egy tudatosabb, megfontoltabb, érettebb versenyző vagyok, aki sokkal jobban ismeri saját határait. Más a motivációm, de ugyanúgy szeretem a vívást és eltántoríthatatlan vagyok.
