Antal Attila (Orbán leváltásának kulcsa, március 5.) talált valamit, ami szerinte az Orbán-rezsim zsákutcájából való kiszabadulás záloga. Vajon valóban kulcs ez? Illik valamilyen zárba? De főleg: az így megnyíló út vajon vezet-e valahová?
A jogász-politológus az „antikommunista nagykoalíció” széttörésében véli felfedezni Orbán megbuktatásának a kulcsát; s e szokatlan jelzős szerkezet rögtön ötször szerepel a cikkében. Antal szerint az „antikommunista” jelző „mindig is mindannak az elvetését jelentette, ami esetleg kritikusan viszonyulna a nyugati kapitalizmushoz, valamint a liberális demokráciához”. Ma már csak a hecc-politizálásban szokás „kommunistának” nevezni a neokonzervatív piaci kapitalizmus súlyos társadalmi és környezeti következményeit bíráló kritikus véleményeket. (Persze emlékszünk Orbán kabinet-miniszterének röhejes mondására is: „a zöld mozgalmakban a kommunizmushoz hasonló világideológiát látunk: kívül zöld, belül piros” – de hát ne Rogán Antal szövegére alapozva keressük a kulcsot Orbán leváltásához!)
A mai közbeszéd a kommunizmust a totális egypárt-állammal, kizárólagos állami tulajdonnal, diktatúrával és a véleményszabadság teljes korlátozásával köti egybe; s ezen nem változtat, ha félreértelmezésre hivatkozva tudós narratívákat készítünk. A demokrácia hívei, köztük a baloldaliak is, egyértelműen elutasítanak mindenféle szélsőséget és radikalizmust, mindenféle autokrata és egypártrendszert: a fasizmust éppúgy, mint a ma általánosan kommunizmusnak nevezett - valójában sztálini - formációt. És ezért elutasítják az orbáni egypárt-államot is, valamint az ennek érdekében kreált illiberális (értsd: kiherélt) demokrácia modelljét is.
Ezek a sokféle demokraták végső soron a liberális köztársasági eszmét képviselik: a szabadelvűség, az emberi egyenlőség, a politikai- és szabadságjogok érvényesülését akarják. Igaz, a politológia rámutat a „liberális” laza fogalmának bizonytalanságaira is: pl. a liberális demokrácia védtelenségére a szabadságjogokkal tudatosan visszaélő, szélsőséges és kalandor formációk támadásaival szemben, meg a politikai liberalizmus és a gazdasági „neoliberalizmus” gyakori összetévesztésére is - de ez nem menti Antal ötletét. A saját pártját bíráló szerzővel szemben, pártokon kívüli baloldaliként bátorkodom egyértelműen megfogalmazni, hogy a Magyar Szocialista Párt (1) a liberális, demokratikus köztársaság híve, annak megteremtéséért küzd, (2) politikai ellenfelének tekint minden politikai mozgalmat, amely a hatalom monopolizálását és a köztársasági szabadságjogok korlátozását képviseli, valamint (3) kritikusan viszonyul a gátlástalan kapitalista rablógazdasághoz, amelyet – kizárólag a közjó érdekében – korlátozni és szabályozni akar. Ha tévednék, az MSZP illetékesei majd kijavítanak.
A szerző hibázik akkor, amikor a „kommunizmust” a kapitalizmus kizárólagos alternatívájaként próbálja megjeleníteni. A kapitalista rendszer bírálata a szociáldemokráciának is élő történelmi hagyománya. Ha Antal azt kifogásolja az MSZP-ben, hogy a párt sokszor túl engedékeny volt a tőkés világ kényszereivel szemben, hogy kormányon a szükségesnél jobban tolerálta a megszorításokat eredményező szempontokat, ha Antal a szociális igazságosság következetesebb képviseletét, meg a párt markáns baloldali hangütését kéri számon az MSZP-től - akkor írása hozzájárult volna a hazai progresszió megerősödéséhez. Ám azzal, hogy a mai kapitalizmus egyedül érvényes bírálatát a „kommunizmus” fogalmához köti, hogy nyitást kezdeményez a radikális baloldal felé, azzal leginkább csak zavart okoz a baloldalon belül, és főleg ellenérzést kelt a baloldal potenciális szövetségesei között.
A modern kapitalizmus rendszere kétségtelenül válságban van, s ez kihívás még a demokratikus felfogású konzervatívok számára is. A demokraták csak egy politikailag plurális, de szélsőségektől mentes köztársaságban tudják sikerrel képviselni álláspontjukat. Ezen belül a modern szociáldemokrácia humanista, mindenki számára esélyt és felemelkedést teremtő, és nem utolsó sorban zöld alternatívát kínál a választóknak. Tévúton jár, aki letűnt, sikertelen szómágiák újraélesztésével próbálja megoldani a kor kihívásait.
Ha 2022-re az Orbán-rezsim megdöntésének közös kulcsát keressük, akkor öncsonkító ötletek helyett a liberális köztársasági eszme közös képviseletét kellene szorgalmaznunk.